Total Pageviews


On the Road_echoes_DanzaEñe 2018 by Simona Máthé Kiss

Simona Máthé Kiss (L1-member) was representing L1 Association by visiting DanzaEñe 2018 held at Centro Párraga in Murcia (Spain) between  22-24 November 2018

The SGAE Foundation launched the second edition of DanzaEñe between 22 and 24 November 2018. The festival is an initiative that aims to internationalize contemporary Spanish dance every year, presenting works to the public and organise meetings between the artists and the director or programmers of international dance festivals. The focus was pretty much on the fact that DanzaEñe is not simply a showcase, but a platform designed for professional meet-ups and exchange. Moreover the festival highlighted the importance of support for contemporary dance, as rates show the financial crisis in the field.

This year the DanzaEñe was organised in a very friendly environment at the Centro Párraga, a center of contemporary culture in the Region of Murcia. The center is a nice, welcoming place deliberately open for experimental art and research projects. The festival featured Spanish choreographers and contemporary dancers, who brought their work with a maximum length of 55 minutes. The first edition prescribed that pieces were between 30 and 45 minutes, this year the only indication was that the works should not be longer than 55 minutes. My personal experience was that some choreographers struggled to fill in the maximum capacity of the time frame, resulting in a sensible effort throughout the piece. Most of the pieces were 50 minutes long, but the artistic value has nothing to do with time. The other thing which was quite strange to me was music. Most of the pieces used music as a central drive for their works, defining the basic rhythm and palpation of the dance. There were 3 or 4 works with live music bands as well.

My favourite pieces were Poliana Lima’s Hueco (Hollow) and Jesús Rubio’s Ahora que no somos demasiado viejos todavía (Now that we’re still not too old). Poliana Lima’s piece was a real gem, inviting us to be present in the work, experience a voyage of identity through movement and live music. Jesús presented in a single act of dance his current situation in life. His work is about Madrid, the people he is surrounded by, their hopes and expectations. I also enjoyed very much El Manisero’s work where I could experience a completely different state of mind. The title of the piece was Black Noise, a work talking about the task that objects and bodies carry out by connecting and resulting in different meaning. These works were very good examples of high professional skills combining with an open-minded, experimental way of creating.

All in all the DanzaEñe was a very good experience, a perfect channel for meeting and sharing ideas. SGAE Foundation is devoted to support contemporary dance and artists and is also eager to have feedbacks and improve every year. The organisation did all the best for the international visitors and for the dancers as well. Most of the performances had engaged a lot of people, I almost saw full houses for all the shows, which is a very good accomplishment in a smaller city with appx. 440 000 population. In my opinion the region of Murcia has shown a very good example of commitment to artistic diversity and the combination of a devoted organiser and such a lovely host can only result with authentic and real human and artistic interactions.

[II Muestra de danza española contemporánea para programadores internacionales
Held at Centro Párraga in Murcia (Spain) between  22-24 November 2018
Hosted by: Centro Párraga
Supported by: Región de Murcia, ica (Instituto de las industrias culturales y de las artes), Centro Párraga, Región Murcia Comunidad de futuro]


On the Road_echoes_IFMC 2018 by Kristóf Farkas

 Kristóf Farkas (L1-member) was visiting the 31st International Festival of Modern Choreography (IFMC) took place 20 – 25th November, Vitebsk in Belarus.

 Though the weather in the town of Vitebsk, just like in my hotel room was a bit chilly when I arrived, the more than friendly welcoming and moreover familiar sensation of the whole festival wrapped me in a heartwarming feeling all along, just like my fluffy extra blanket did. The main event of the 31st IFMC is the Competition of Modern Choreography, which I joined as a member of the Expert Council who together with the International Jury awarded the Prize Panfilov to the »Choreographer of the Festival«.

    In two days we saw 39 performances of 30 teams and on the third 12 of them again as part of the final. The projects beside the Belarus ones came from Armenia, China, Cuba, Germany, Italy, Japan, Lithuania, Poland, Russia, Ukraine, which means that you could really have the chance to get a comprehensive view of this broader dance scene, where representative meets peculiar, independently of borders, of course. It was really interesting to see the divergence between two sets of views and the growing distance from the aloof tradition of classical and/or modern ballet education to the current trends of modern and/or contemporary »dance«, a convers(at)ion in progress between various and versatile.
    In my oppinion the quality of dance does not equal the quality of choreography, but the quality of choreography equals the quality of »dance«. The existance and importance of the so-called Russian tradition was quite obvious when I was watching most of the performances, and in cases where exquisite technique met ideas trying to think out of the so-labelled box was a unique opportunity to see the potency, which I could really miss sometimes from other performances, where concept(ualism) would deserve more practice. The phenomenon is unquestionable, just like the characteristic of the final selection which cultivates both »branches« in order to give opportunity to an awaited, possible reunion.
    After the announciation of participants, but before the final selection, during an open session held by the Expert Council, each of us had a shorter or longer time to give a summarization of our impressions at/on the festival. From my part I tried to give some statements and intend some kind of brief proposal of what am I looking for, what do I favour attention to when I see a performance, according to its chosen criterions: complexity it is. Etymology divides choreography into two parts: khoreia – dancing in unison – and graphy – denoting. In my oppinion, pure dance only exists in its own singularity: extension of a denotation (whatever it means and does) only through the body. But the choreographer is also a stage-manager when dance is put on boards, because of the usage of stage design (light, costume, music, setting etc.). One can not simply ignore to cooperate, if stage is used as a context for dance, which has to be in unison with these other elements.

    That is to say not only dance is, which has denotations, supported by (let’s call them) layers, but every layer (including dance) has its own and that’s why choreography postulates and results in complexity. The most evident giveaway (an other layer), most of the time is the description, given/written by the creators themselves. Usually I don’t read these »guides«, but in a contest like IFMC is, I find them more than useful, because with their help you can add some guiding lines, concerning conception and realization. In this case, besides storytelling ones you could also find abstract and hot topics, but my main point of view all the while regardless of any »clear message« was to seek to complexity. For me it means that the choreographer is not only capable to take care of dance and/or aesthetics, but susceptible to choreograph those extending layers too, through and/or with which the body can dance, because in effect »dance« is, what is important. During the open session I didn’t have time to analyse any choreography, but it surprised me that after how many people asked for our oppinion. All in all, for me it’s obvious, that each performance I saw is a potent one and the only suggestion I could give now for all is to not just think outside of the box, but touch its sides, push them away and go further to see it on the whole, when you stop to look back.

    After I saw the 39 performances of the second round, I found the program more than colorful: an artistic spectrum I kenned. A festival for which is that important to present companies and projects from smaller venues dedicating attention to and introduce us (and themselves, the other performers) an even younger generation, is more than a noble gesture. It means cultivating and taking care of culture back and forth. Thanks to that, the opportunity to observe the dance scene like this in a broader context, is a remarkable thing. Mr Yury Sumaneev, general and generous director of Belwest, the greatest sponsor of the festival defined the community of IFMC as a family and I totally agree with him. He is right, not just because of close relations and long past featuring it, but of they welcome every new attendee, just like me, as a part of it, for which I can only say thanks. I hope to see you in 2020.


echoes_L1danceFest 2018_by Ina Gerginova (BG)

For the first time in our 17 years of history with L1danceFest we share the thoughts of a scholarship holder who we invited to be part of the L1danceFest-family for 2018 :-)
Let us introduce you Ina Gerginova from Sofia (BG)…

»»» ««« 

    Summer vacation has just ended and after a few extremely busy working days, I almost couldn’t realize that I’m already on my way to Hungary. I was invited as a scholarship holder by Márta Ladjánszki and Zsolt Varga from L1 association to the seventeenth edition of L1danceFest. The Bulgarian Cultural Institute in Budapest agreed to host me, my travel expenses were covered by “Mobility” programme of the Bulgarian National fund “Culture”. So, it was happening… And I was very grateful and curious of  what awaits me. 

photo: Roland Szabo

    My journey started like series of images. Few hours at the airport. Flight delay. Bus 100E. Smiling Noemi from L1 Association, who walked me to the place, where I was going to stay. The people from the Bulgarian cultural institute – so kind and welcoming. My room, with the sensation of the energies of all the artists, who were here before me. The beautiful streets of Budapest. A warm hug from Marta in a cozy art space, where I was listening Tomas and Katarina speaking about light from a different, deeper and spiritual perspective (during their introduction lecture for the lighting design workshop). Particles, which were appearing one after the other in front of my eyes, creating the painting of a new experience.

The performances

I’ve attended all the events in the programme of L1danceFest, but here I will share my thoughts about those of them, which touched me the most and – for different reasons, stayed in my heart or in my mind.

Rising, Shira Eviatar (IL) 

photo: Roland Szabo
This Israeli duet intrigued me with its message, connected to the importance of the cultural and folkloric heritage, of the traditions. I found the performance political, honest and strong in its movement language, supported by the voices of the artists and the traditional rhythms they’ve chosen. At the same time the sensation wasn’t dramatic, it was leading the spectator to the question of “celebration of the roots”.
After the performance Shira Eviatar said: “Not only grief and sadness has to be taken as serious feelings. Happiness is a very serious thing. You have to know how to be high and how to be low. It is a value to be happy!”
For me this last sentence is the essence of her creation. 

Body’s Slim 3 Exhibition
Curated by Zsolt KOROKNAI DLA (H)

Exhibited artists:
 Réka Harsányi & Dóra Ida Szűcs (H),
 Helén Sára Horváth (H),
 Zsolt Koroknai DLA & Márta Ladjánszki (H)
, Réka Szűcs (H),
 Ziggurat Project (H)
Emese KOVÁCS & Ziggurat Project (H) Little Magic Box of Harmony (work-in-progress presentation),
 Lior LAZAROF & Chen Nadler (IL) ABC and the Study of Stars, 
Anikó KISS & Emilia JAGICA (SRB) Awakening
A very intensive showcase evening, which left me with a lot of thoughts and feelings about feminine energy.
My strongest memory from the exhibition in Mamu gallery are the paintings in which I saw the conception and the childbirth, the fusion of men and women as one creature. I was also touched by the image of the performer with a dress, pressed to the floor with a circle of rocks. It made me think about Earth, nature and their feminine power, which probably had nothing to do with the idea of the piece, but – inside me, it stayed as a metaphor of what I saw.
Somehow I found this theme in the performances I watched later this evening: the powerful image of the ocean of plastic cups, representing human’s insatiability in Gyula Berger’s “Letszomj”; the slightly ironic (from my point of view) question of what we, people, value and how we tend to exaggerate things which are may be not so important (“Ebredes”), the theme of artificial intelligence (Little box of Harmony) and the physical repetitions (ABC and the study of stars), which I linked with the habits and patterns in our daily life.
In general this evening made me think a lot about human nature, what do we create and destroy… 

Márta LADJÁNSZKI & Zsolt VARGA (H) LetMeC – clothes-free artists and audience!

photo: NaVKE
LetMeC is a socially engaged interactive provocation. Even only the fact that both the audience and the performers are naked makes it different and gives material for cogitation. I experienced the way Marta Ladjanszki was inviting the members of the audience to participate in the performance and the way she interacted with them as very brave and at the same time natural acts on stage. I was reminded once again about the beauty of human’s body and about its ambivalence in a sense of equality and diversity. For me LetMeC contains an implicit call for tolerance and acceptance, it encourages the freedom of being who you are… 

István KOVÁCS (H) Between Two Worlds – next chapter of the “30 Years in Performance Art”-series

photo: Roland Szabo
I found Istvan Kovacs’s visual ideas (both in his solo performance Between Two Worlds – next chapter of the “30 Years in Performance Art”-series and in the L1 Association’s performance SHOEGAZE) exceptionally inspiring. They are fine, aesthetically beautiful metaphors, which “speak for themselves”, providing a strong and meaningful impact. And by the fact that these props are made from and represent the five elements (Wood, Fire, Earth, Metal, Water), in my inner world I read them as socially and ecologically engaged “speaking matters”.

Studio presentations

Francesca FOSCARINI (IT) Animale
Gil KERER & Korina FRAIMAN (IL) Nice to Beat You
Alise Madara BOKALDERE (LV) The Translation of My Eyes (Manu acu tulkojums)

photo: Roland Szabo
I admired the artistic presence and the quality of movement of  Romain Guion (Animale, Francesca Foscarini (IT)), Korina Fraiman and Gil Kerer (Nice to Beat You (IL)). This type of artists can absorb you, enchant you, entice you to follow them on unimaginable journeys between the inner worlds of their characters and your own one. Watching them was a source of inspiration for me and a bright example along my professional path as an artist. 

photo: Roland Szabo
I was also impressed by the technique of the performers in “The translation of my eyes”. Although it felt a bit too long for me, I was surprised to hear the Bulgarian folkloric song “Yana turchin lagala” in the performance, which – in an emotional way, made my experience of it more personal and intimate.  

photo: Roland Szabo
These three works provoked common feelings inside of me. They were completely different, but somehow all of them left me the sensation of loneliness. In a beautiful and gentle way they led me into thinking about what is the difference between being lonely by yourself and being lonely with the others. They led me to some silence, to the vague expectation of the word, which comes after a three dots…

Talking through V4+ open discussions

After each of the performances during the festival there were discussions with the artists – additional possibility to dive deeper in the artworks, to formulate questions and to find answers, to experience a better quality of communication.
I enjoyed the Talking through V4+ discussions and I think it would be enriching if they become a regular festival practice.


Lighting design WORKSHOP led by 
Tomáš MORÁVEK (CZ) & Katarina ĎURICOVÁ (SK)
photo: Roland Szabo
I had never worked with lights before, so this workshop opened the door to a new world to me. Although most of the participants had no experience in lighting design, the leaders of the workshop were explaining the basics in such a methodical and clear way, that we could easily understand and follow them. The workshop was very well constructed. There was a theoretical part about the different types of lights, their function and examples of angles and combinations between them in the context of theatre lighting design. Then each of the participants could practically try to work with the lights and at the end we had a task, which in a surprisingly “light” way led us to spontaneously create our own short lighting design, to write it down and try to lead it by ourselves. I was amazed and very inspired by the approach of Tomas and Katarina. This encounter gave new direction to one of my projects and I hope it was just the beginning of a beautiful creative cooperation.

Contemporary dance classes led by Romain GUION (FR)
photo: Roland Szabo
What I liked the most in Romain Guion’s classes was the smooth and at the same time dynamic approach in teaching technique. It drags you into the active physicality of the movement without any tension and makes you exhale – literally and metaphorically, the unnecessary excessive thinking which often disturbs the process of dancing, when learning something new.

Shira EVIATAR (IL) Celebration Body – looking into forms of celebration – dance  workshop

photo: Roland Szabo
Shira Eviatar’s workshop gave me useful improvisational tools and ideas, which can be adapted for different creative processes, socially engaged projects, art therapy and movement research.

lorgennale – a home festival
Curated by Jean-Lorin STERIAN (RO)

    I have experience in sight-specific creation, but this event was my first encounter with such an approach. The idea of performing in actual apartments and houses of people made me feel truly excited. It was one of those strange moments of personal discovery when you ask yourself: “How haven’t I thought of this before?!” The atmosphere of an “alive” inhabited space can give a specific boost of energy to a performance, because of the “historical layers” it contains. The border of the stage edge doesn’t exist in such circumstances. The members of the audience are close to the performers and they’re also not anonymous between one another like in the theatre hall. This domestic atmosphere immediately starts to form a micro society in the space, which also changes the manner of perception of the performance. This event made me eager to research, cooperate and even create similar projects in the future. 

photo: Roland Szabo

A feeling of togetherness…

    There are few things, which created the complete atmosphere of the event and made L1danceFest such a special experience for me…

The city
Home of the festival – the magical Budapest swallowed me in its fairy streets and while walking from one location to another, I was charmed by the majestic architecture, the cathedrals and palaces, the monuments and the tiny metro stations, lined with tiles and wooden paneling. The city, guided by the noble Danube river…

The evenings
     Every evening was introducing to us, the guests of the festival, a different art space. Each one was special in its own way, but my favorite remains BAKELIT, based in the building of an old factory with a diversity of halls, stages and studios. An alternative art space, which is a dream come true for many contemporary artists, including myself. 
    In these welcoming places, during the evenings, in between performances, presentations and exhibitions, was the perfect time for socializing. With a glass of wine the informal conversations were starting spontaneously and even easier they were becoming a base for building new partnerships and friendships. This is how I met and felt very connected to Ofra Idel and Shira Eviatar. I found common artistic interests with Tomas Moravek, Katarina Duricova and Jean-Lorin Sterian and we even started to plan future projects together. I had the chance to speak with many other artists, to share thoughts, opinions, inspirations. I had a sense of community.
    The evenings were also enriching by giving me the opportunity to spend time alone, by myself, to digest the impressions, the information, the whole new experience.
    The last evening was like a farewell gift. The home festival ended in the house of Ishtvan Kovacs, in a village close to Budapest, where we were sitting around the fireplace together, baking bacon and vegetables on a stick, enjoying more and more conversations. It was a romantic closure of the festival.

And of course, the main and most important reason for L1danceFest to be what it is…

Márta and Zsolt
    The places they’ve chosen, the artists they have invited, the way they do things, how they communicate… In general, the persons, who Marta and Zsolt are is what makes the festival so special. An event on a high professional level, which at the same time makes you feel at home. This atmosphere is due to Marta and Zsolt’s personal connection and communication with each of their guests. I’m certain that they truly care about the development of the artists they work with, because I can feel it. For me, as a young freelance artist, their support means a lot, it gives me strength, courage and new directions. I’m grateful for each opportunity to meet and work with them. I hope there is a lot more to come!

In conclusion I would like to say that L1danceFest is definitely an experience to remember!

Ina Gerginova
/freelance dancer, actress, choreographer, art therapist/
*My attendance to L1danceFest was possible, because of the generous support of L1 Association, Bulgarian Cultural Institute (Budapest) and Mobility programme of National fund “Culture”, Bulgaria


On the Road_echoes_KioSK by Emese Kovács

Beszámoló a 11. (1.) KioSK Fesztiválról

Idén harmadik alkalommal vehettem részt Zsolnán a 11. (de mivel a 10. után újrakezdték a számolást, ezért ez újra az 1. volt) KioSK fesztiválon július 26. és 29-e között. A KioSK a szlovák független színházi és táncelőadások fesztiválja, és ugyanennyire a bátor nézőké is, idén pedig jelszavuk a proces, azaz folyamat volt, emiatt idén több előadás még félkész formájában, work-in-progress bemutatóként került a közönség elé. A témáról több szakmai beszélgetés is zajlott a fesztivál ideje alatt Maja Hriešik szakíró, dramaturg vezetésével. Én pedig immár visszatérő vendégként látom a KioSK előnyeit és a hátrányait is.
Nagy előnye, hogy valóban bátor, nyitott és aktivizálja a helyi közösségeket is. Tehát nem csak a Pozsonyból, Brnoból, Besztercebányáról vagy épp Berlinből idelátogató szakmának szól, hanem figyel a zsolnai lakosok megszólítására, bevonására is. Tavaly Peter Gonda zseniális előadása, a Rilato szereplői kerültek ki a helyiek közül, idén több nyílt workshopot is meghirdettek, amely során beépítették a résztvevőeket a készülő előadásba. Ilyen volt Viktor Černický PLI-je, Mária Júdová Camouflage-ja, Jaro Viňarský The Touch of the Open-je vagy a fesztivál záróelőadása, Martin Talaga SOMA-ja. Szép számmal jelentkeztek helyiek és máshonnan érkezők is a műhelymunkákra, és az alkotóknak, legyen az már kész előadás, vagy work-in-progress bemutató, sikerült úgy integrálniuk a civileket, hogy az az előadás javát szolgálja. Ugyanakkor azt sem kétlem, hogy minden résztvevő sokat nyert és tanult a folyamatokból.

Fotó: KioSK
Legjobban ilyen szempontból a PLI sikerült talán, már csak azért is, mert Viktornak ez munkabemutatója volt, és új volt számára is a szituáció, hogy ennyi emberrel dolgozzon. Az előadás első 30 percében egyedül játszott bravúros ügyességgel a fehér, emelt, négyzet alakú színpadon az irodai székekkel, mint egyetlen, de annál hangsúlyosabb színpadi kellékekkel. Černický a brnoi JAMU fizikai színházi szakán végzett, s munkája magán viseli az onnan származó esztétikát, tárgyhasználatot, de mindezt ebben a PLI-ben sikerült továbbfejlesztenie. Egyszerű, tiszta struktúra, mozgás, precizitás, néhol megcsillanó akrobatikus ügyesség, és szituációs humor, ami leginkább az ember kisszerűségéből fakad, akárcsak a tYhlénél, amolyan modern clown módra. Mágikus ügyességgel pakolja egy fél lábakon álló sorba, majd egymás tetejére az üléseket, míg legvégül maga is felmászik rájuk. Az előadás második 60 percébe bekapcsolódnak a workshop résztvevői is, Černický kis pattogásaival közlekednek a térben feszes egyenesek és kijelölt utak mentén, s pakolgatják a székeket, majd kerülnek rázkódással a földre, s kelnek fel újra. Formailag tökéletesen működik az egyszerű alapokon nyugvó struktúra, s kerek egész művet ad a 90 perces előadás.
A másik működő előadás számomra Talaga SOMÁja volt, amiről már hosszabban írtam a Czech Dance Platformos beszámolómban. A Prágában látott mű annyiban változott, hogy ezúttal a három hajlékony, szép testű profi táncos fiú mellé bekerültek a legkülönfélébb testalkatú, korú, képességű civil férfiak. A mű struktúrája nem változott, és jó volt látni, ahogy mindenki teljesen azonosult akár a koreográfia elején található butoh lassúságú, absztrakt résszel, akár a hosszan elhúzódó, tökéletes férfi pózokat felvonultató jelenet humorával, s legvégül a divatbemutató drag showjával. Mindez a zsinagóga nagy, fehér, tiszta terében ugyanúgy megállta a helyét, mint a prágai Nemzeti Galériában.

Az L1 Egyesület delegáltjai: Gál Horváth Berni, Farkas Kristóf, Kovács Emese – Fotó: selfie
A fesztivál további előadásai közül számomra kiemelkedett még Mária Júdová Everywhenje Soňa Ferienčíkovával. Máriát volt szerencsém a pozsonyi Sensoriumon megismerni, és az volt a benyomásom, amennyire magas szinten tart az új technológiák és a vizuál tekintetében, olyannyira szívesen is segít, ad tanácsot, létesít közvetlen kapcsolatot emberekkel. Mindebben a KioSK csak megerősített. Előadásuk során a három oldalon elhelyezett falakra fekete-fehér 3D vetítés vetül, múltat idéző képekkel, anyával gyerekkel, majd maga Ferienčíková is megjelenik, egyszerű ültében, miközben a valós Ferienčiková 45 percen keresztül dervistáncoshoz hasonló módon csak pörög és pörög, szinte egyhelyben, szoknyája leng körülötte. Csak karjai pózait váltogatja, hol kissé jobban összegörnyed, hol délcegebb, de legtöbbször az esendősége, törékenysége a hangsúlyos, pláne az erősen ránk és rázúdított projekció és zene közepette, ami szinte elnyomná a rendkívüli fizikai teljesítményt nyújtó alakot.
Tetszett még a fesztivál előadási közül a Tomáš Procházka, Lýdia Petrušová jegyezte Stop Fucking Smiling. A kétszereplős előadás személyességéről nem lehetett tisztán eldönteni, hogy a színészek őszinte vallomásai hangzanak el vagy teljesen kitalált karakterek kitalált szövegei. Valószínűleg a kettő ügyes ötvözetével játszottak, őszintén, energiával telítetten, közvetlenül, a közönséggel párbeszédbe elegyedve.
Elgondolkodtató és vizuálisan is letisztult, erős konceptuális előadás volt a Yuri Korec Sólo nielen pre jedno telo című előadása, ami valójában a performatív szituációban levő test szubjektivitása és objektivitása kapcsán írt doktori munkájának végterméke volt, Yuri többször részleteket is olvasott a disszertációjából közben. Mindenképp figyelemfelkeltő volt Jaro Viňarsky munkabemutatója, a The Touch of the Open, melynek szerves részévé vált a fesztivált megelőzően történt romatámadás kiváltotta aláírásgyűjtés és közös futás a városban. Jaro nagyszabásúnak készülő művéről egyelőre leginkább azt lehetett megtudni, hogy a vallás, kereszténység, identitás, nyugati civilizáció témakörben mozog, filozofál, ír.
Az L1 Egyesület delegáltjai: Gál Horváth Berni, Farkas Kristóf, Kovács Emese – Fotó: selfie
Ami idén nagy meglepetést okozott, az a zenei programok erős felhozatala volt. Kezdve a konténerben kütyükkel zenélő Bolkától, át a queer performance-nak is beillő, metál-áriákat zengő For you Katrinán át egészen a sajátos és precízen kidolgozott arculatú, három énekes-táncos lányból és egy énekes fiúból álló mozgásos performansz-koncertet adó Panáčikig. Az éjszakai, színvonalas DJ-k által megspékelt bulik pedig újfent megteremtették a közvetlen ismerkedés lehetőségét.
Jó zenék, jó társaság, közönségbarát, újítani vágyó, aktivizáló, kísérletező, közösségi, queer, laza, ezek mind a pozitív tulajdonságai a KioSK-nak. A negatívak közé tartozik, hogy az előadások színvonala egyenetlen és hogy a külföldi, szlovákul/csehül nem beszélő vendégekre nincs eléggé gondolva, nincs megoldva, hogy akadálytalanul élvezhessenek minden programot, előadást. Azt így a legvégén meg kell említenem, hogy az idei vendégelőadókként érkező Hodworks Szólók előadása teljes mértékű sikert aratott, és a fesztivál legjobb előadásaként emlegette a főleg szlovák és cseh szakmai közönség.


On the Road_echoes_Czech Dance Platform by Emese Kovács

Beszámoló a 23. Cseh Táncplatformról
A Czech Dance Platformon pár héttel a Malá inventura cseh színház és tánc fesztivál (2.24-27.) után volt szerencsém részt venni. Örültem a lehetőségnek, egyrészt mert a program tartalmazott olyan előadásokat, amikről a Malá inventurán lemaradtam (Black Black Woods), vagy sérülés miatt elmaradt (Disconnected), olyan előadást, amire már a premiertől kezdve kíváncsi voltam (Constellations I. (Before I Say Yes)), és olyanokat is, amiket egyszer már láttam ugyan, de szívesen újranéztem volna (Swish, L/One of the Seven). Azt is reméltem a fesztiváltól, hogy tovább mélyíthetem általa a cseh táncszcéna megismerését, mind az előadások, mind a személyes találkozások által. Megfogadtam, hogy ezúttal több kísérőprogramon is részt veszek majd. S bár már a Malá inventurához képest személytelenebb fogadtatásunk is tükrözte, hogy ez a fesztivál nagyobb volumenű, több külföldi vendéggel, mégis, összességében nagyon jól éreztem magam. Ehhez hozzájárult, hogy ezúttal már nem az ismeretlenbe mentem, ügyesebben tájékozódtam a helyszínek között, és volt egy előképem arról, hogy néz ki egy ilyen showcase, mivel jár, milyen lehetőségeket nyújt. Az is segített, hogy a kiutazás előtt Ladjánszki Márta – aki utastársam, Sarlós Flóra Eszter L1 rezidens és az én regisztrációmat is intézte - elküldte nekünk a résztvevő cseh és nemzetközi vendégek listáját hasznos megjegyzésekkel kiegészítve azokról, akiket ismer, akikkel már találkozott. Hasznosnak bizonyult a fesztivál által összeállított Survival Kit is, ami tényleg minden fontos tudnivalót tartalmazott a közlekedéstől kezdve a fesztivál fő helyszíne, a Ponec közelében található éttermekig, továbbá, hogy iható-e a csapvíz és Prágában hogyan viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Szállásunkat is a Ponechez közel foglaltuk a Lipa Hostelbe, ahol - bár nem tartozott a hivatalos fesztiválszállások közé - nem mi voltunk az egyetlen fesztiválvendégek. (Az már más kérdés, hogy szobatársunk látszólag annyira nem akart erről tudomást venni. De lehet csak úgy érezte, épp eleget barátkozik napközben.)

photo: Vojtech Brtnicky
Sajnos a késve érkező Student Agency buszunk miatt, lemaradtunk az első betervezett előadásról, a You Are Here-ről, amit - Jaro Viňarský munkásságát már ismerve – meglehetősen sajnáltunk. Kárpótlásul sikerült a teljes előadás videófelvételét megszereznünk a szombati Meet the Artistson való személyes találkozás következményeként, ahol az egyelőre csak erre a projektre létrejövő társulás menedzserével, Michal Somošsal beszélgettünk.

A tYhle társulat Higher című előadása jött a programok sorában az Alfred ve dvoře színházban, ahol már volt szerencsém járni a Malá inventurán, így könnyen megtaláltuk az utat. A Higherrel kezdeni szerencsés volt, fáradtságunkat rögtön elűzte, és felvillanyozott minket. A két előadó, Lukáš Karásek és Florent Golfier egy régebbi duóját már láttam az L1danceFesten pár éve, már akkor is meggyőztek kreativitásukkal, játékos előadásmódjukkal, egymásba vetett bizalmukkal és akrobatikus képességeikkel. Azóta a páros ért, mint előadó: színpadi karaktereik jól megrajzoltak, szerethetőek, nagyfokú precizitással és figyelemmel dolgoznak. A teret Marie Gourdain szcenográfus alakította ki, aki láthatóan szoros alkotótársa a duónak, ahogy ez a velük történő későbbi beszélgetésből is kiderült. Narancs ragasztószalag szegélyezi a fehér ferde téglalap játszóteret, eszközül két saját készítésű, speciális létra és később egy fentről belógatott kötél szolgál a táncos-előadóknak. A látványos nagyobb akrobatikus mozdulatok között általában minimális eszközökkel dolgoznak, kis mozdulatokkal, apró arcrezdülésekkel, finom humorral. Munkájukat valamiféle franciás báj és könnyedség jellemzi (nem véletlen, több szálon is van francia kapcsolódásuk). De ugyannyira sajátosan cseh is a műfaj, amit művelnek, cseh fizikai színház. Ki kell emelnem Matouš Hejl érzékeny minimális zajzenéjét, ami szinte észrevétlen járul hozzá a feszültség- és atmoszférateremtéshez.  Nagy derültséget keltett a nadrágleesős és húzogatós jelenet, ami – mint kiderült a későbbiekben – valami sajátos cseh színpadi geg lehet.

A következő előadás a Švihla / Swish volt, ezúttal a NoD-ban (a Malá inventurán a Ponecban láttam a művet). S bár a Ponec nagy játéktere szerintem jót tett az előadásnak, ezúttal is lenyűgözött az okos dramaturgia, az egyszerű, de nagyszerű alapötlet, annak végigvitele (Tereza Hradilková szinte végig ugrókötelezik), az előadók személyes jelenléte. Egy pillanatig sem untam másodjára sem, Terezával drukkoltam végig, hogy úgy működjön az a kötél, ahogyan kell neki. A kötél sebezhetővé teszi az előadót, bármennyire is kigyakorolt a sokféle mozdulatsor vele. Újra megérintett, ahogy a táncosnő saját hibáit beleépíti az előadásba, akárcsak az ugrálás közben ritmikusan elmesélt életébe, aminek szintén részei a hibák. Nem a tökéletességet, a truvájt mutatja, ennek ellenére átgondolt és kidolgozott struktúra a Švihla.
Pénteken láttuk még a VerTeDance előadását négy táncossal, a Flowt. Egy nagyrészt barna papírdarabkákból álló függő installáció volt a színpadkép, ami már önmagában felkeltette az érdeklődést. A négy táncos ezek között táncolt, azaz majd hatvan percen keresztül tajcsizott. Bele-beleszőttek kortárs táncmozdulatokat, illetve a frontális unisonot variálták egy-egy szólisztikus kitöréssel, vagy elforgatott testhelyzettel, egyszer pedig az égből barna papírdarabok hullottak alá, de mindezek ellenére embert próbáló koncentrációt igényelt az előadás nézői részről (és valószínűleg a táncosi oldalon is). A színpadon zongorán játszó Beata Hlavenková jazzes dallamai sem segítettek ebben. A táncosok végtelenül koncentrált és precíz módon dolgoztak, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egyikük, a legelöl álló Helena Arenbergerová megkapta az év táncosnője díjat (bár kitüntetett szerepe nem volt a többiekéhez képest), Katarína Ďuricová pedig az év fénytervezője díját kapta a Flowért.

photo: Vojtech Brtnicky
Másnap délelőtt a Momo című gyerek táncelőadást láttam a Ponecban, Mirka Eliášová koreográfiájával. Választhattunk, hogy kevés gyerek néző lévén mi is beülünk a színpadra félkörbe, és aktívan bekapcsolódjunk a játékba, vagy a nézőtér első sorainak nyugalmában maradunk. Később kiderült, hogy itt sem „hagynak békén” bennünket, hamarosan az egész nemzetközi vendégsereg a színpadon futkározott furcsa pózokba vágva magát, és közben az interaktív projekción nézte amorf mását, majd ragasztógurigákkal csalogattak minket közös rajzolásra, táncolásra. Ahogy már említettem a fesztiválon többször előkerülő nadráglehúzós poént, úgy az új médiás eszközök alkalmazása is trendnek tűnik cseh kortárstánc előadásokban (habár ez nemzetközi trend is). S bár a táncos játéknak nem sok konkrét köze volt Michael Ende könyvéhez (Jan Bárta az elpazarolt időről elhangzó közbeékelt gondolatain és kérdésein kívül), nagyon jól szórakoztunk közösen.

A következő előadás a fiatal Holektív Study / Shames című előadása volt az Alfred ve dvoře színházban. A hármas sajátos színpadi jelenség: egyikük kifejezetten magas és erős testalkatú táncos, a másik két előadó apró, filigrán. Az ebből fakadó humorforrásokat maximálisan kiaknázták, megcsillantva akrobatikus képességeiket (egy tissue is előkerült), és nem fukarkodtak az arcjátékkal sem mindeközben. Előadásuk egyaránt merített a fizikai színház, az akrobatika és a clown technika eszköztárából. Talán ebből kifolyólag is kissé túljátszottak voltak a jelenetek, bizonyos poénok ismétlődtek, a jelenetek ugyanoda futottak ki, dramaturgiailag pedig nem éreztem felépítettnek az előadást.

Ezt követően a Studio Altában vettünk részt a Meet the Artists eseményen, ahol számos cseh társulat asztalát meglátogattuk, érdeklődtünk, beszélgettünk, anyagokat gyűjtöttünk, beszéltünk nekik az L1-ről, a fesztiválról. Itt említeném meg, hogy a fesztivál minden nap biztosított ebédet és vacsorát is a résztvevő vendégeknek az épp aktuális helyszínen, ami lehetőséget kínált a közvetlen kapcsolatfelvételre is. Ugyanez volt a helyzet a bérelt buszokkal is, melyek átszállítottak minket egyik színházból a másikba. Kapcsolatteremtés szempontjából a leghasznosabbak mégiscsak az utolsó előadások utáni kötetlen beszélgetések voltak, amikor már mindenki kiengedett kissé: zsűritag, előadó, vendég, szervező.

Aznap láttuk még a pályakezdő, szintén a brnoi JAMU fizikai színház osztályában végzett Viktor Černický PAROLAPOLEA című szólóját. Őt és a tYhle formációt összehasonlítva határozottan felismerhetőek voltak a közös iskola jegyei: absztrakt eszközhasználat, akrobatika keverése kortárstánc mozdulatokkal, markáns archasználat, és a kihagyhatatlan nadráglehúzós poén. Viktornak ez az első saját alkotása, érezhetően még keresi a saját útját.

Az este folyamán láttuk még az L / One of the Seven című szólót Martina Hajdyla Lacova előadásában, Andrej Petrovič koreográfiájával. A szólót láttam már a KIOSK-on, ezúttal sem okozott csalódást. Személyes véleményem szerint Lacová ebben a darabban nyújtott teljesítményéért jobban megérdemelte volna az év táncosa díjat, mint Arenbergerová.  Mivel erről az előadásról már írtam egy hosszú kritikát a KIOSK után, ezúttal nem részletezem.

Az utolsó nap tartogatta az igazi nagyágyúkat. Még az előadások előtt részt vettünk a CHECK THE CZHECHS! elnevezésű prezentáción, ahol Yvona Kreuzmannová, a Ponec igazgatója és egyben a fesztivál vezetője sűrítetten felvázolta nekünk a cseh táncélet aktuális helyzetét. Megtudtuk, hogy – mivel idén a városvezetés jelentősen megcsökkentette a Ponecnek ítélt támogatás összegét – a színház és két másik, hasonló módon járt vezető cseh kortárstánc társulat úgy döntöttek, harcba szállnak a jogaikért, és nem írják alá a következő három évre a működési szerződést ennyi pénzért. Merész kockázatvállalás, de elengedhetetlen. Yvona ezért is szervezett látogatást a polgármesteri hivatalba a Czech Dance Platform jelentős mennyiségű vendégével, hogy demonstrálja, a cseh kortárstánc és mozgásszínház igenis fontos és értékelni való része a cseh kultúrának.

photo: Vojtech Brtnicky
Az utolsó napon elsőként a Spitfire Company és az Orchestr Berg kooperációját, a CONSTELLATIONS I. (Before I Say Yes) című előadást láttuk a Ponecban. Megosztó darab, ami valakik szerint már elavult eszközökkel, koncepcióval (pontosabban koncepciótlansággal) él, és veszélyes is, mert nem szól semmiről. Látszólag a díszletet alkotó hatalmas üvegfestmények, kollázsok (Takao Kanemachi munkái), a zene és a tánc - bár különböző stációkra van bontva, mint eufória, eutanázia, erósz, inszomnia – nem kapcsolódik szervesen. A táncosok szélsőséges érzelmi állapotokkal játszanak, amellett, hogy remek mozgók, erős karakterek és szuggesztív előadók is. A rendező, Petr Boháč végig egy kamera lencséje alatt fekszik a színpadon, szemei nagyban kivetítve egy vászonra. Valóban nem könnyű követni és összeilleszteni a grandiózus mű egyes stációit, de számomra működött az előadás, ami leginkább a táncosok kimeríthetetlen energiáinak köszönhető, amellett, hogy az experimentális zene is közel állt hozzám.

Ezután a Cirk La Putyka Black Black Woods című, valóban különleges előadását nézhettük meg a bázisukon, a Jatka78-ban. Az előadás 15.00-től szabad bejárással volt látogatható, mint egy hosszú felvezetés, amiben a két előadó (apa és fia) teleírták a színpadot és a nézőtéri székeket. Mi a felvezetés alatt a mindennap megszervezett koreográfiai fórumon vettünk részt a Jatka udvarán Marie Kinsky vezetésével, ahol a tér volt az alaptéma. Fontosnak tartom az ilyen párbeszédre, a táncról való gondolkodásra teret adó lehetőségeket, bár a beszélgetés szerintem túlságosan filozófiai síkokra emelkedett, a gyakorlattól messze eltávolodva. Aztán 17.30-tól bezáródtak a kapuk és elkezdődött a valós előadás. Két robosztus ember, ifjabb és idősebb Rostislav Novák magukat és a színpadteret sem kímélve játszottak. Jozef Fruček és Linda Kapetanea rendezése csupa extra erőfeszítést igénylő és nem ritkán viszolygást kiváltó cselekedetből állt: agyagtömbök trónussá dobálása, az egész teleírt színpad narancssárgára festése, kőnek tűnő labda egyensúlyozása, zabálás, megalázás, őrült jajveszékelés. Mindezt remek élő zene festette alá, a nagyzenekar hátul fent elhelyezve emelte a feszültséget. Bár nem tudtam beazonosítani minden referenciát (a leírás sok forrásra utal: Kalevala, peloponnészoszi háború, Dürer Melankóliája...), így sok kérdőjelet hagyott bennem a duó, mégsem lehet megkérdőjelezni, hogy amit láttunk új utakat keres az előadóművészetben.

Utoljára a tavalyi nyertes előadást, a Farm in the Cave Disconnected-ét láttuk. Vérprofi, sokszereplős, sok pénzből készült előadás. Egy élő installációval kezdődik, ahol ázsiai lányok fekszenek percekig mozdulatlanul, autóbalesetet szenvedett halottakat tettetve mesterien, majd a többfunkciós szereplők – akik ugyanolyan magas szinten táncolnak, játszanak és beszélnek - énekelve a mini nézőtérre terelnek minket (a helyszín a DOX kisméretű előadóterme). A precizitás kivételesen magas fokát produkálják, nem beszélve a főszereplőt alakító japán táncosnőről, Minh Hieu Nguyenről. Az előadás egy pontján a hátsó díszletfal ledől, és mögötte egy vizes medencében visszatér az installációs jelleg. A Disconnected jó példája annak, hogyan lehet kortárstáncot innovatívan narrációra használni, konkrét üzenetet közvetíteni vele, ami ezúttal a hikikomori társadalmi jelensége.

A díjátadó előtt a Ponec lépcsőjén a sajátos stílusú üdvöske, Jana Vrána performansza teremtett meg az elő parti hangulatot, füsttel, disco fényekkel, szuggesztív jelenléttel, aki szokásához híven egy DJ-vel kooperált. A Halka Třešňáková remek stand upjának köszönhetően hahotázós díjátadó végét sajnos már nem tudtuk megvárni, így már csak a hazafelé tartó éjszakai buszon értesültem róla, hogy kedvenc előadásom, a Švihla megkapta az év táncelőadásának díját. Éljen, megnézném harmadjára is.
Kovács Emese – KÖM by L1 Association
Czech Dance Platform, 6-9th April 2017. Prague (CZ)


echoes_Bandoneon – working with Pina Bausch by Kristóf Farkas

    Bandoneon – working with Pina Bausch, olvasható a fedőlapon és az alcím ebben az esetben (is) többértelmű. A könyv magját alkotó próbanaplót a világ első táncdramaturgjaként jegyzett Raimund Hoghe írta, de nevén kívül még három másikat is olvashatok: Ulli Weiss illusztrálta fotókkal, Penny Black fordította és Trencsényi Katalin írta hozzá az előszót. Öt név, akik akár közvetlenül vagy közvetetten, valamilyen úton módon, de együtt dolgoztak és foglalkoztatták egymást. A könyvet még ki sem nyitottam, az én munkám itt kezdődik. 

    A tartalomjegyzékre pillantva meglepő lehet, hogy a 260 oldalas könyv töredékét teszi ki csak maga a napló, mindössze harminc oldalt, a többit gazdag képanyag, köztük a címben szereplő előadás programfüzetében közölt gyerekkori fotók, illetve többek között egy Pina Bausch életét és munkásságát bemutató előszó és egy, az íróval készített nagyinterjú. A kisebb-nagyobb fejezetek mégis tökéletes arányban és sorrendben egészítik ki egymást, a naplóra vonatkozó egyoldalas fordítói megjegyzés például jól elhelyezett instrukció: ne úgy olvassuk, mint egy „hogyan csináld/csinálj úgy, mint Pina Bausch” útmutatót. Ez, véleményem szerint sokkal inkább egy „így dolgozhatnál vele” dokumentáció. Ez a dokumentáció pedig sokrétű és változatos, hol informatív, akár évszám szerinti felsorolást jelent, hol fényképeket, hol költői, a szó által keresett, egészen a mozdulat megszületéséig megfog(almaz)hatatlannak a keresgélését, amikor a próbákról számol be.
    Raimund Hoghe egy interjúban említett esszéjének címe, a Writing with words and bodies, vagyis Írás szavakkal és testtel, egy olyan plusz gondolatot juttatott eszembe olvasáskor, hogy milyen is az, amikor a táncról beszélünk vagy hogy hányféleképp is beszélhetünk róla. A könyvet azért tartom fontosnak, mert elméleti fejtegetések és/vagy elemzések helyett egy olyan gyakorlatiasan összeválogatott „szöveggyűjteményt” ad a kezünkbe, ami által nem csak egy előadásról – felvétel híján – de az alkotóról, az alkotóval való kapcsolatról, magáról a vele való munkáról a legtöbbet megtudhatok. A könyv olvasása és a Bandoneon (személyes) rekonstrukciója során a különböző szövegrészletek összeválogatásának köszönhetően egy sokkal intimebb viszony alakulhatott ki bennem – a látatlannal, de nem a láthatatlannal – mintha időben és térben, külön-külön olvashattam volna el a vonatkozó írásokat. Viszont, ezeknek egy része a rendszerezés nélkül meg sem íródott volna talán. A dolog pikantériája pedig, hogy a próbafolyamat alatt elhangzott száznál is több kérdés és válasz nem kerül terítékre, hisz elvégre nem azokkal dolgoztak, hanem Pina Bausch-sal.

Farkas Kristóf – member of KÖM by L1 Association


On The Road_echoes_Summary of Bazaar Festival by Laura Marx


Szívemhez nőtt a FESTIVAL BAZAAR Theatre and Dance Festival – szabad és laza hangulata,  tematikailag is rendezettebb jellege legalább annyira az oka ennek, mint a fellépő művészek tehetsége és lelkesedése.
Tavaly nem voltam-  hiányzott- tavaly előtt pedig az első alkalommal rendezte meg a prágai underground, Ewan McLaren  vezetésével. Ewan a fesztivál programigazgatója és az Alfred de dvore Theatre művészeti vezetője, a fesztivál nagybetűs Lelke, mindig őrá nézek, ha nem tudom, merre van az irány: melyik színházba kell a következő programra menni, mit ne kérdezzek egy első-darabostól, vagy kell-e sapka, mert északi szél fúj, amikor hazafele megyek majd  a Balassi Intézetbe, a gigantikus prágai gumicukorbolt szomszédságába, éjjel. Egyszer bevásároltam ebből a cukorból, 8000 HUF volt egy  kis zacskóval, akkor jöttem rá, hogy souvenir, mint nálunk a paprika, mindegy, honnan való, a lényeg, hogy hordóból árulják, a belvárosban, és sok arra a macskakő, vagyis a magassarkúmnak annyi.

Az idei Bazaar friss volt, savanykásan édes, mint a fent említett cukorka, sok  work-in progress darabbal, társadalomfilozófiai kérdéseket boncoló táncfenomenológiai kutatással és kész, az idővel és az ideákkal jól sakkozó pöpec  darabokkal szerte Európából. A mottó MORE THAN A NATION lett.

Hűen ehhez a gazdagon értelmezhető jelszóhoz a darabok, amelyek Csehországból, Németországból, Izraelből, Szlovákiából, és más országokból érkeztek, a feminista/queer perspektíváktól a világ teremtéséig széles ívben vetettek fel problémákat, gyújtottak világosságot ellustult, tüntetésekbe belefásult agyunkba, és felhúztak körénk egy kortárs univerzumot, amelyben a szex még/már emberi,   a narancs nem politikai, hanem fenomenológiai lelet és a terhesség nem tabu.
Hogy a koreográfiákon egyesével végigugráljak, ne kérjétek, és biztosan voltak javítható részletek-én mos a fesztivál alaphangját és az üstdobokat emelném ki, ha kíváncsiak vagytok a részletesebb véleményemre, írjatok emailt.
Ha ez mond valamit, érdemes volt érte  oda 4, vissza 4, azaz 8 órát ülni a buszon, és cseh nyelvű ismeretterjesztőket nézni az előttünk ülő háttámlájába applikált minitévéken. És volt nálam Győri Zabfalatok! Kész!

A kortárs pszicho, neuro és hermeneutikai fenomenológia – ha valaki éppen nem tudná – igen sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, mit jelent táncot nézni, milyen folyamatok zajlanak le az elmében ilyenkor. Anna Pavlova szitakötőtánca vagy Isadora Duncan terre a terre technikája   sokféle szempontból izgi a kutatók számára, nem beszélve Agata Siniarska-ról; ugyanis az agy frontális  és paretiális részében helyet foglaló neuronok képesek hasonlóképpen reagálni a pusztán látott mozgásra, mint a személy maga végrehajtotta mozgásaira. Azaz, itt nagy összefüggések vannak, és ha valaki szimpla nézőnek képzeli magát, andalogva a Vinohradskán, a Jecnan, a Moldva irányába, hogy onnan átvillamosozzon a Studio Altába, gyanútlanul... nos, sosem árt gyanakodni.

Sokan éreznek furcsa bizsergéseket, amikor ún. kortárs táncot látnak, sok oka lehet ennek, de talán a leginkább az a Marcel Proust és Henri Bergson által oly régen oly elegánsan, és halkan  felvetett életbe vágó kérdés, hogy mit jelent az idő és szubjektivitás a tapasztalatainkat illetően? S mi köze mindehhez a művészeteknek, amelyek időben lezajló koreográfiákban, személyekben, történetekben gondolkoznak?
A fenti kérdések kutatáshoz a kognitív idegtudomány is komoly partnerré vált az utóbbi néhány évtizedben, a  neuropszichológia kutatások bizonyítják, hogy a nézők eltérő tapasztalatai,  idegi állapotai is felelősek a színházi élmény milyenségét illetően számítanak a megélt dolgok, az emlékeink, ezek struktúrája, és a vizuális tapasztalataink is empatikus és egyéb képességeinken alapulnak.

Arról, hogy valamit annak lássunk, ami, már elég régen letettünk, a 20. század első felében már senki sem hitte, hogy (Kant nyomán) a fenomén maga a valóság: mi alkotjuk a látványt, és maguk a dolgok is azok, amiknek mi tapasztaljuk őket, legalábbis a számunkra. Így a színpadon látottak komplexitása  reflexív, kritikai megközelítést igényel-legalábbis általában- persze, vannak darabok, amelyeknek nem lehet ellenállni, beszippantanak és kész (ilyen volt számomra Botis Seva TuTu Mucky c. előadása nemrégen) -de a tánc nézésének tudományos vizsgálata nem dekontextualizálja  a néző ezen aktivitását, hanem a megélt életével, élményeivel hozza kapcsolatba.
Mostanság  a hermeneutikai fenomenológia, mely a tudatos reflexióra és a megélt élményekre összpontosít, a legintenzívebb a fenomenológiai nézői tapasztalat kutatásban. Eszerint a nézői tapasztalat egy retrospektív, re-kollektív folyamat.

A idegtudományok és a tánc befogadásesztétikája közti mélyülő viszony témájában  a SETEROPRESENCE c. work-in progress darab kapcsolódott legszorosabban, amely a fizikai és az immateriális, a valódi és a képzelt, a jelen és a múlt közötti ellentmondásos viszonyokkal, és az ezekből adódó  sokszor perverz, groteszk, feloldhatatlan társadalmi és egyéni helyzetek elemzésével vesződött néhány kivetítővászon, narancs és szék felhasználásával. Cristina Maldonado koreográfus, videó és kollázsművész  videóprojektorokkal és „handmade visual effect”-ek használatával a régi az új médiumok keverésével a testi romlás, az emlékezet álságossága, és a tapasztalatok kétszínűségének megértése felé vezetett bennünket, pedig csak üldögélt egy széken, vagy beszakított egy darab vásznat.
A színpad a  kivetítőpanelek, „életvásznak”, és a mellettük, mögöttük, alattuk, közöttük játszódó  hétköznapibbnál hétköznapibb  minijelenetek (valaki leül, ül, ül, elgurul egy narancs, eltűnik egy árnyék) fura, szomorú, logikát sugalló rendjében kísérleti tereppé vált, ahonnan nem szökhet el senki, a néző sem, mert benne ugyanez a színpad működik. Maldonado nem is nagyon moccan meg, minek? Logika, rend, amnézia, reménytelenség, újrajátszás. Emlékek, egy cikk narancs, egy süti Proust tányérjában.  Szép és nyomasztó darab, olyan, mint az életünk.

A  borús és esős prágai szombat délutánt egy komolyságában Maldonado darabjához mérhető, ugyanakkor légies és profi előadás hasította félbe,  a Studio Alta-ban (amely a prágai Vidámparkkal átellenben helyezkedik el)  IN THE NAME OF KAR címmel, amely a halál és a gyász különös, színpadias hangulatát idézte fel. A színpadon csupán egy hosszú, alacsony, szépen megterített asztallal,  a haldoklóval, és azzal, aki őt gyászolni fogja. Vagy a Halál maga volt a másik alak? Marketa Jandova és Jitka Tűmová kifordított, fekete  nadrágkosztümben, a nem passzoló ruha, a már nem passzoló élet  szimbolikáját használva könnyedén siklottak egészen a vég pillanatáig, és a halál ebben a darabban olyan magától értetődőnek és fontosnak tűnt, hogy legszívesebben kipróbáltam volna, milyen annál az asztalnál ülni. Kicsit eszembe jutott a nemrég eltávozott Leonard Cohen Leaving the Table c. dala..A darabot Jirina Siklovas, cseh szociológus könyve inspirálta, aki a halál tabuvá válásáról ír. Ritkán hallani arról, hogy a halál társas tánc lenne. Pedig az. Már azt is nehéz megszokni, hogy Isten halott, nem beszélve Nietzsche-ről, de hogy mi is?!És az a táncos is meg fog halni, Ő? (itt mindenki arra a táncosra gondolhat, akire szeretne)

Mire életre keltem ebből a szépséges darabból, és a gombalevesem (a gombalevesen van mit dobni még) is megérkezett a Studio Alta kis büféjéből ( halál ide vagy oda, enni kell, ezt már Darwin is megmondotta), kezdődött  a THE ZIONIST-SOCIALIST OF UGANDA: THE STATE OF THINGS TO COME c. interaktív lázadás, amelyben egy különös közösség különleges dolgokra vesz rá Téged, itt megnézheted, hogyan.
Minden szobalázadás komikus, hatástalan és szánalmas, gondoltam, de nem volt igazam, egyszerűen túl sok Dosztojevszkijt olvastam annak idején. A táncosok egyébként nem táncoltak, inkább sétáltak,  mindenkit egyre beljebb vonva a színpadra, illetve oda, ahol ezelőtt a színpad volt, most viszont egy szoba volt csak, ahol mindannyian bent voltunk, és egymástól vártuk, hogy történjen valami. A poént nem lövöm le.

Néha valaki felkiáltott, és a figurákat mintha egy padló alatti mágnes mozgatta volna, nem az egymás közti vonzás és taszítás. Az üvöltések jöhettek az őskorból, vagy egy mai plázából, a darab azt mesélte, mindegy, mikor és hol: az ember  iszonyatosan kiszolgáltatott, legfőképp a többieknek. A természet inkább segít.

A KEEP CALM, amelyet még kora délután mutatott be Sára Arnstein és Jiri Simek, a Bazaar egyik legötletesebb, rövid (15 perc)  darabja volt, az első részében one woman (cabaret) show: ( milyen a kultúra, amiben élünk, rutinok, fikciók, szabályok), megőrülés:  (ezt már kettesben csinálták)
(milyen a világ, amit teremtett a Valaki, vagy amit összehozott nekünk a Kozmosz), és a kettő együtt: filozófusokhoz méltó, ugrándozó őrjöngés a színpadon, vicces és érdekes kérdésekkel, valami friss megközelítés szerint, nagyon érdekelne, miket olvas a két művész, csinálok is interjút velük, ha hagyják.

Az utolsó darab, amit a szombati estén láttam, a A DANCE IS A DANCE IS A DANCE című kétszemélyes replikációs/duplikációs humoreszk és egyben (mindent ketten csináltak, nagyon hasonló stílusban, mégsem ugyanazt) művészetelméleti darab volt, amiben a két alkotó, Agata Siniarska és Xenia Taniko Dwertman teherbe esnek (a teherbe esés Platóntól legalább Arthur Dantóig, de biztos tovább is, az ideák, a duplikáció, és a gondolatok megszületésének bonyolult folyamatát jelöli. Platónnál teherbe esni ( gondolkodóként, művészként)  annyit jelent, hogy már megfogant bennünk valami valódi idea, amely már bizonyos mértékben közelít az eredetihez, a mintaképhez. Danto fejtegetései a popkultúra replikációiról szintén a valódiság kérdéseit feszegetik-de vissza a színpadra! A két táncosnő  takarítónőruhában legalább 10 percig aura tisztítást végez a teremben (teljesen a kereskedelmi tévék modorában), a falakat aprólékosan végigkopogtatják, mentát fújnak a levegőbe, nyálukkal törlik fel a padlót. (Az egyiptomi mitológia is életre kel, Ízisz és Ré konfliktusa is nyál révén bonyolódik, de leköpni valakit, annak is van ugye szimbolikája, és annak is, ha mindenáron meg akarunk tisztítani valamit, vagy valakit, utolsó leheletünkkel).
Ezt követően snitt, és a két nő terhes lesz, nagy lesz a hasuk, joggingban  csoszogva mérik fel a terepet, ahol meg kell küzdeniük a gyerekért- és igen durván bánva önmagukkal és a születendővel, a vajúdási kínokat a földön csúszva, a hasukra esve, azon rugózva töltik, nem lehet kibírni röhögés nélkül-de min nevetünk? Ha a Jacques Derrida Ki az Anya? c. zseniális könyvének csak a felét is komolyan vesszük (azért merek ennyi filozófust ideidézni, mert Xenia komoly  filozófia-politológia tanulmányokat is végzett), akkor azon, hogy mennyire fogalmunk sincsen, mit jelent születni, szülni, és hogy mindenki improvizál, egy sémák alapján esik nem csak teherbe, de vajúdni is úgy fog. Ez vicces? Vagy maguk a felvett szerepek, az a butaság, ahogy magunkra próbáljuk őket?  Nem csoda, azt hiszem, hogy végül nem szülnek a lányok, a darab úgy ér véget, hogy egyikük a színpaddal szembeni falra mutat, ahol egy ajtó, és azon egy EXIT feliratú tábla látható.
Kifelé? De hova?

A Bazaar első napján, amikor még nem voltam ott, már 3 darabot játszottak (DISASTROUS, MOTHERS OF STEEL, DAMNED BE THE TRAITOR OF HIS HOMELAND), és volt egy workshop a kurátori munkáról. Mindezekről most sajnos lemaradtam, ahogy a vasárnapi DIOR IN MOSCOW és TRANSFORMABILITY előadásokról is, pedig az egyik a poszt szovjet nők identitásáról szólt, a másik pedig antimusical volt, mind a kettő  igen közel áll a szívemhez, illetve az identitásomhoz. Remélem. 

Jövőre ugyanitt, Bazaar! 

Laura Marx – KÖM by L1 Association  

Bazaar Festival 2017, Prague (CZ) 17-19th March 2017.