Total Pageviews

2017-06-01

On the Road_echoes_Czech Dance Platform by Emese Kovács

Beszámoló a 23. Cseh Táncplatformról
 
A Czech Dance Platformon pár héttel a Malá inventura cseh színház és tánc fesztivál (2.24-27.) után volt szerencsém részt venni. Örültem a lehetőségnek, egyrészt mert a program tartalmazott olyan előadásokat, amikről a Malá inventurán lemaradtam (Black Black Woods), vagy sérülés miatt elmaradt (Disconnected), olyan előadást, amire már a premiertől kezdve kíváncsi voltam (Constellations I. (Before I Say Yes)), és olyanokat is, amiket egyszer már láttam ugyan, de szívesen újranéztem volna (Swish, L/One of the Seven). Azt is reméltem a fesztiváltól, hogy tovább mélyíthetem általa a cseh táncszcéna megismerését, mind az előadások, mind a személyes találkozások által. Megfogadtam, hogy ezúttal több kísérőprogramon is részt veszek majd. S bár már a Malá inventurához képest személytelenebb fogadtatásunk is tükrözte, hogy ez a fesztivál nagyobb volumenű, több külföldi vendéggel, mégis, összességében nagyon jól éreztem magam. Ehhez hozzájárult, hogy ezúttal már nem az ismeretlenbe mentem, ügyesebben tájékozódtam a helyszínek között, és volt egy előképem arról, hogy néz ki egy ilyen showcase, mivel jár, milyen lehetőségeket nyújt. Az is segített, hogy a kiutazás előtt Ladjánszki Márta – aki utastársam, Sarlós Flóra Eszter L1 rezidens és az én regisztrációmat is intézte - elküldte nekünk a résztvevő cseh és nemzetközi vendégek listáját hasznos megjegyzésekkel kiegészítve azokról, akiket ismer, akikkel már találkozott. Hasznosnak bizonyult a fesztivál által összeállított Survival Kit is, ami tényleg minden fontos tudnivalót tartalmazott a közlekedéstől kezdve a fesztivál fő helyszíne, a Ponec közelében található éttermekig, továbbá, hogy iható-e a csapvíz és Prágában hogyan viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Szállásunkat is a Ponechez közel foglaltuk a Lipa Hostelbe, ahol - bár nem tartozott a hivatalos fesztiválszállások közé - nem mi voltunk az egyetlen fesztiválvendégek. (Az már más kérdés, hogy szobatársunk látszólag annyira nem akart erről tudomást venni. De lehet csak úgy érezte, épp eleget barátkozik napközben.)



photo: Vojtech Brtnicky
Sajnos a késve érkező Student Agency buszunk miatt, lemaradtunk az első betervezett előadásról, a You Are Here-ről, amit - Jaro Viňarský munkásságát már ismerve – meglehetősen sajnáltunk. Kárpótlásul sikerült a teljes előadás videófelvételét megszereznünk a szombati Meet the Artistson való személyes találkozás következményeként, ahol az egyelőre csak erre a projektre létrejövő társulás menedzserével, Michal Somošsal beszélgettünk.
 

A tYhle társulat Higher című előadása jött a programok sorában az Alfred ve dvoře színházban, ahol már volt szerencsém járni a Malá inventurán, így könnyen megtaláltuk az utat. A Higherrel kezdeni szerencsés volt, fáradtságunkat rögtön elűzte, és felvillanyozott minket. A két előadó, Lukáš Karásek és Florent Golfier egy régebbi duóját már láttam az L1danceFesten pár éve, már akkor is meggyőztek kreativitásukkal, játékos előadásmódjukkal, egymásba vetett bizalmukkal és akrobatikus képességeikkel. Azóta a páros ért, mint előadó: színpadi karaktereik jól megrajzoltak, szerethetőek, nagyfokú precizitással és figyelemmel dolgoznak. A teret Marie Gourdain szcenográfus alakította ki, aki láthatóan szoros alkotótársa a duónak, ahogy ez a velük történő későbbi beszélgetésből is kiderült. Narancs ragasztószalag szegélyezi a fehér ferde téglalap játszóteret, eszközül két saját készítésű, speciális létra és később egy fentről belógatott kötél szolgál a táncos-előadóknak. A látványos nagyobb akrobatikus mozdulatok között általában minimális eszközökkel dolgoznak, kis mozdulatokkal, apró arcrezdülésekkel, finom humorral. Munkájukat valamiféle franciás báj és könnyedség jellemzi (nem véletlen, több szálon is van francia kapcsolódásuk). De ugyannyira sajátosan cseh is a műfaj, amit művelnek, cseh fizikai színház. Ki kell emelnem Matouš Hejl érzékeny minimális zajzenéjét, ami szinte észrevétlen járul hozzá a feszültség- és atmoszférateremtéshez.  Nagy derültséget keltett a nadrágleesős és húzogatós jelenet, ami – mint kiderült a későbbiekben – valami sajátos cseh színpadi geg lehet.

A következő előadás a Švihla / Swish volt, ezúttal a NoD-ban (a Malá inventurán a Ponecban láttam a művet). S bár a Ponec nagy játéktere szerintem jót tett az előadásnak, ezúttal is lenyűgözött az okos dramaturgia, az egyszerű, de nagyszerű alapötlet, annak végigvitele (Tereza Hradilková szinte végig ugrókötelezik), az előadók személyes jelenléte. Egy pillanatig sem untam másodjára sem, Terezával drukkoltam végig, hogy úgy működjön az a kötél, ahogyan kell neki. A kötél sebezhetővé teszi az előadót, bármennyire is kigyakorolt a sokféle mozdulatsor vele. Újra megérintett, ahogy a táncosnő saját hibáit beleépíti az előadásba, akárcsak az ugrálás közben ritmikusan elmesélt életébe, aminek szintén részei a hibák. Nem a tökéletességet, a truvájt mutatja, ennek ellenére átgondolt és kidolgozott struktúra a Švihla.
Pénteken láttuk még a VerTeDance előadását négy táncossal, a Flowt. Egy nagyrészt barna papírdarabkákból álló függő installáció volt a színpadkép, ami már önmagában felkeltette az érdeklődést. A négy táncos ezek között táncolt, azaz majd hatvan percen keresztül tajcsizott. Bele-beleszőttek kortárs táncmozdulatokat, illetve a frontális unisonot variálták egy-egy szólisztikus kitöréssel, vagy elforgatott testhelyzettel, egyszer pedig az égből barna papírdarabok hullottak alá, de mindezek ellenére embert próbáló koncentrációt igényelt az előadás nézői részről (és valószínűleg a táncosi oldalon is). A színpadon zongorán játszó Beata Hlavenková jazzes dallamai sem segítettek ebben. A táncosok végtelenül koncentrált és precíz módon dolgoztak, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egyikük, a legelöl álló Helena Arenbergerová megkapta az év táncosnője díjat (bár kitüntetett szerepe nem volt a többiekéhez képest), Katarína Ďuricová pedig az év fénytervezője díját kapta a Flowért.


photo: Vojtech Brtnicky
Másnap délelőtt a Momo című gyerek táncelőadást láttam a Ponecban, Mirka Eliášová koreográfiájával. Választhattunk, hogy kevés gyerek néző lévén mi is beülünk a színpadra félkörbe, és aktívan bekapcsolódjunk a játékba, vagy a nézőtér első sorainak nyugalmában maradunk. Később kiderült, hogy itt sem „hagynak békén” bennünket, hamarosan az egész nemzetközi vendégsereg a színpadon futkározott furcsa pózokba vágva magát, és közben az interaktív projekción nézte amorf mását, majd ragasztógurigákkal csalogattak minket közös rajzolásra, táncolásra. Ahogy már említettem a fesztiválon többször előkerülő nadráglehúzós poént, úgy az új médiás eszközök alkalmazása is trendnek tűnik cseh kortárstánc előadásokban (habár ez nemzetközi trend is). S bár a táncos játéknak nem sok konkrét köze volt Michael Ende könyvéhez (Jan Bárta az elpazarolt időről elhangzó közbeékelt gondolatain és kérdésein kívül), nagyon jól szórakoztunk közösen.
 

A következő előadás a fiatal Holektív Study / Shames című előadása volt az Alfred ve dvoře színházban. A hármas sajátos színpadi jelenség: egyikük kifejezetten magas és erős testalkatú táncos, a másik két előadó apró, filigrán. Az ebből fakadó humorforrásokat maximálisan kiaknázták, megcsillantva akrobatikus képességeiket (egy tissue is előkerült), és nem fukarkodtak az arcjátékkal sem mindeközben. Előadásuk egyaránt merített a fizikai színház, az akrobatika és a clown technika eszköztárából. Talán ebből kifolyólag is kissé túljátszottak voltak a jelenetek, bizonyos poénok ismétlődtek, a jelenetek ugyanoda futottak ki, dramaturgiailag pedig nem éreztem felépítettnek az előadást.
 

Ezt követően a Studio Altában vettünk részt a Meet the Artists eseményen, ahol számos cseh társulat asztalát meglátogattuk, érdeklődtünk, beszélgettünk, anyagokat gyűjtöttünk, beszéltünk nekik az L1-ről, a fesztiválról. Itt említeném meg, hogy a fesztivál minden nap biztosított ebédet és vacsorát is a résztvevő vendégeknek az épp aktuális helyszínen, ami lehetőséget kínált a közvetlen kapcsolatfelvételre is. Ugyanez volt a helyzet a bérelt buszokkal is, melyek átszállítottak minket egyik színházból a másikba. Kapcsolatteremtés szempontjából a leghasznosabbak mégiscsak az utolsó előadások utáni kötetlen beszélgetések voltak, amikor már mindenki kiengedett kissé: zsűritag, előadó, vendég, szervező.
 

Aznap láttuk még a pályakezdő, szintén a brnoi JAMU fizikai színház osztályában végzett Viktor Černický PAROLAPOLEA című szólóját. Őt és a tYhle formációt összehasonlítva határozottan felismerhetőek voltak a közös iskola jegyei: absztrakt eszközhasználat, akrobatika keverése kortárstánc mozdulatokkal, markáns archasználat, és a kihagyhatatlan nadráglehúzós poén. Viktornak ez az első saját alkotása, érezhetően még keresi a saját útját.
 

Az este folyamán láttuk még az L / One of the Seven című szólót Martina Hajdyla Lacova előadásában, Andrej Petrovič koreográfiájával. A szólót láttam már a KIOSK-on, ezúttal sem okozott csalódást. Személyes véleményem szerint Lacová ebben a darabban nyújtott teljesítményéért jobban megérdemelte volna az év táncosa díjat, mint Arenbergerová.  Mivel erről az előadásról már írtam egy hosszú kritikát a KIOSK után, ezúttal nem részletezem.
 

Az utolsó nap tartogatta az igazi nagyágyúkat. Még az előadások előtt részt vettünk a CHECK THE CZHECHS! elnevezésű prezentáción, ahol Yvona Kreuzmannová, a Ponec igazgatója és egyben a fesztivál vezetője sűrítetten felvázolta nekünk a cseh táncélet aktuális helyzetét. Megtudtuk, hogy – mivel idén a városvezetés jelentősen megcsökkentette a Ponecnek ítélt támogatás összegét – a színház és két másik, hasonló módon járt vezető cseh kortárstánc társulat úgy döntöttek, harcba szállnak a jogaikért, és nem írják alá a következő három évre a működési szerződést ennyi pénzért. Merész kockázatvállalás, de elengedhetetlen. Yvona ezért is szervezett látogatást a polgármesteri hivatalba a Czech Dance Platform jelentős mennyiségű vendégével, hogy demonstrálja, a cseh kortárstánc és mozgásszínház igenis fontos és értékelni való része a cseh kultúrának.

photo: Vojtech Brtnicky
Az utolsó napon elsőként a Spitfire Company és az Orchestr Berg kooperációját, a CONSTELLATIONS I. (Before I Say Yes) című előadást láttuk a Ponecban. Megosztó darab, ami valakik szerint már elavult eszközökkel, koncepcióval (pontosabban koncepciótlansággal) él, és veszélyes is, mert nem szól semmiről. Látszólag a díszletet alkotó hatalmas üvegfestmények, kollázsok (Takao Kanemachi munkái), a zene és a tánc - bár különböző stációkra van bontva, mint eufória, eutanázia, erósz, inszomnia – nem kapcsolódik szervesen. A táncosok szélsőséges érzelmi állapotokkal játszanak, amellett, hogy remek mozgók, erős karakterek és szuggesztív előadók is. A rendező, Petr Boháč végig egy kamera lencséje alatt fekszik a színpadon, szemei nagyban kivetítve egy vászonra. Valóban nem könnyű követni és összeilleszteni a grandiózus mű egyes stációit, de számomra működött az előadás, ami leginkább a táncosok kimeríthetetlen energiáinak köszönhető, amellett, hogy az experimentális zene is közel állt hozzám.
 

Ezután a Cirk La Putyka Black Black Woods című, valóban különleges előadását nézhettük meg a bázisukon, a Jatka78-ban. Az előadás 15.00-től szabad bejárással volt látogatható, mint egy hosszú felvezetés, amiben a két előadó (apa és fia) teleírták a színpadot és a nézőtéri székeket. Mi a felvezetés alatt a mindennap megszervezett koreográfiai fórumon vettünk részt a Jatka udvarán Marie Kinsky vezetésével, ahol a tér volt az alaptéma. Fontosnak tartom az ilyen párbeszédre, a táncról való gondolkodásra teret adó lehetőségeket, bár a beszélgetés szerintem túlságosan filozófiai síkokra emelkedett, a gyakorlattól messze eltávolodva. Aztán 17.30-tól bezáródtak a kapuk és elkezdődött a valós előadás. Két robosztus ember, ifjabb és idősebb Rostislav Novák magukat és a színpadteret sem kímélve játszottak. Jozef Fruček és Linda Kapetanea rendezése csupa extra erőfeszítést igénylő és nem ritkán viszolygást kiváltó cselekedetből állt: agyagtömbök trónussá dobálása, az egész teleírt színpad narancssárgára festése, kőnek tűnő labda egyensúlyozása, zabálás, megalázás, őrült jajveszékelés. Mindezt remek élő zene festette alá, a nagyzenekar hátul fent elhelyezve emelte a feszültséget. Bár nem tudtam beazonosítani minden referenciát (a leírás sok forrásra utal: Kalevala, peloponnészoszi háború, Dürer Melankóliája...), így sok kérdőjelet hagyott bennem a duó, mégsem lehet megkérdőjelezni, hogy amit láttunk új utakat keres az előadóművészetben.
 

Utoljára a tavalyi nyertes előadást, a Farm in the Cave Disconnected-ét láttuk. Vérprofi, sokszereplős, sok pénzből készült előadás. Egy élő installációval kezdődik, ahol ázsiai lányok fekszenek percekig mozdulatlanul, autóbalesetet szenvedett halottakat tettetve mesterien, majd a többfunkciós szereplők – akik ugyanolyan magas szinten táncolnak, játszanak és beszélnek - énekelve a mini nézőtérre terelnek minket (a helyszín a DOX kisméretű előadóterme). A precizitás kivételesen magas fokát produkálják, nem beszélve a főszereplőt alakító japán táncosnőről, Minh Hieu Nguyenről. Az előadás egy pontján a hátsó díszletfal ledől, és mögötte egy vizes medencében visszatér az installációs jelleg. A Disconnected jó példája annak, hogyan lehet kortárstáncot innovatívan narrációra használni, konkrét üzenetet közvetíteni vele, ami ezúttal a hikikomori társadalmi jelensége.
 

A díjátadó előtt a Ponec lépcsőjén a sajátos stílusú üdvöske, Jana Vrána performansza teremtett meg az elő parti hangulatot, füsttel, disco fényekkel, szuggesztív jelenléttel, aki szokásához híven egy DJ-vel kooperált. A Halka Třešňáková remek stand upjának köszönhetően hahotázós díjátadó végét sajnos már nem tudtuk megvárni, így már csak a hazafelé tartó éjszakai buszon értesültem róla, hogy kedvenc előadásom, a Švihla megkapta az év táncelőadásának díját. Éljen, megnézném harmadjára is.
Kovács Emese – KÖM by L1 Association
Czech Dance Platform, 6-9th April 2017. Prague (CZ)

2017-05-29

echoes_Bandoneon – working with Pina Bausch by Kristóf Farkas

    Bandoneon – working with Pina Bausch, olvasható a fedőlapon és az alcím ebben az esetben (is) többértelmű. A könyv magját alkotó próbanaplót a világ első táncdramaturgjaként jegyzett Raimund Hoghe írta, de nevén kívül még három másikat is olvashatok: Ulli Weiss illusztrálta fotókkal, Penny Black fordította és Trencsényi Katalin írta hozzá az előszót. Öt név, akik akár közvetlenül vagy közvetetten, valamilyen úton módon, de együtt dolgoztak és foglalkoztatták egymást. A könyvet még ki sem nyitottam, az én munkám itt kezdődik. 



    A tartalomjegyzékre pillantva meglepő lehet, hogy a 260 oldalas könyv töredékét teszi ki csak maga a napló, mindössze harminc oldalt, a többit gazdag képanyag, köztük a címben szereplő előadás programfüzetében közölt gyerekkori fotók, illetve többek között egy Pina Bausch életét és munkásságát bemutató előszó és egy, az íróval készített nagyinterjú. A kisebb-nagyobb fejezetek mégis tökéletes arányban és sorrendben egészítik ki egymást, a naplóra vonatkozó egyoldalas fordítói megjegyzés például jól elhelyezett instrukció: ne úgy olvassuk, mint egy „hogyan csináld/csinálj úgy, mint Pina Bausch” útmutatót. Ez, véleményem szerint sokkal inkább egy „így dolgozhatnál vele” dokumentáció. Ez a dokumentáció pedig sokrétű és változatos, hol informatív, akár évszám szerinti felsorolást jelent, hol fényképeket, hol költői, a szó által keresett, egészen a mozdulat megszületéséig megfog(almaz)hatatlannak a keresgélését, amikor a próbákról számol be.
    Raimund Hoghe egy interjúban említett esszéjének címe, a Writing with words and bodies, vagyis Írás szavakkal és testtel, egy olyan plusz gondolatot juttatott eszembe olvasáskor, hogy milyen is az, amikor a táncról beszélünk vagy hogy hányféleképp is beszélhetünk róla. A könyvet azért tartom fontosnak, mert elméleti fejtegetések és/vagy elemzések helyett egy olyan gyakorlatiasan összeválogatott „szöveggyűjteményt” ad a kezünkbe, ami által nem csak egy előadásról – felvétel híján – de az alkotóról, az alkotóval való kapcsolatról, magáról a vele való munkáról a legtöbbet megtudhatok. A könyv olvasása és a Bandoneon (személyes) rekonstrukciója során a különböző szövegrészletek összeválogatásának köszönhetően egy sokkal intimebb viszony alakulhatott ki bennem – a látatlannal, de nem a láthatatlannal – mintha időben és térben, külön-külön olvashattam volna el a vonatkozó írásokat. Viszont, ezeknek egy része a rendszerezés nélkül meg sem íródott volna talán. A dolog pikantériája pedig, hogy a próbafolyamat alatt elhangzott száznál is több kérdés és válasz nem kerül terítékre, hisz elvégre nem azokkal dolgoztak, hanem Pina Bausch-sal.

Farkas Kristóf – member of KÖM by L1 Association

2017-04-13

On The Road_echoes_Summary of Bazaar Festival by Laura Marx

NÉZNÉM AHOGY NÉZEM AHOGY NÉZED AHOGY NÉZEM  

Szívemhez nőtt a FESTIVAL BAZAAR Theatre and Dance Festival – szabad és laza hangulata,  tematikailag is rendezettebb jellege legalább annyira az oka ennek, mint a fellépő művészek tehetsége és lelkesedése.
Tavaly nem voltam-  hiányzott- tavaly előtt pedig az első alkalommal rendezte meg a prágai underground, Ewan McLaren  vezetésével. Ewan a fesztivál programigazgatója és az Alfred de dvore Theatre művészeti vezetője, a fesztivál nagybetűs Lelke, mindig őrá nézek, ha nem tudom, merre van az irány: melyik színházba kell a következő programra menni, mit ne kérdezzek egy első-darabostól, vagy kell-e sapka, mert északi szél fúj, amikor hazafele megyek majd  a Balassi Intézetbe, a gigantikus prágai gumicukorbolt szomszédságába, éjjel. Egyszer bevásároltam ebből a cukorból, 8000 HUF volt egy  kis zacskóval, akkor jöttem rá, hogy souvenir, mint nálunk a paprika, mindegy, honnan való, a lényeg, hogy hordóból árulják, a belvárosban, és sok arra a macskakő, vagyis a magassarkúmnak annyi.


Az idei Bazaar friss volt, savanykásan édes, mint a fent említett cukorka, sok  work-in progress darabbal, társadalomfilozófiai kérdéseket boncoló táncfenomenológiai kutatással és kész, az idővel és az ideákkal jól sakkozó pöpec  darabokkal szerte Európából. A mottó MORE THAN A NATION lett.

Hűen ehhez a gazdagon értelmezhető jelszóhoz a darabok, amelyek Csehországból, Németországból, Izraelből, Szlovákiából, és más országokból érkeztek, a feminista/queer perspektíváktól a világ teremtéséig széles ívben vetettek fel problémákat, gyújtottak világosságot ellustult, tüntetésekbe belefásult agyunkba, és felhúztak körénk egy kortárs univerzumot, amelyben a szex még/már emberi,   a narancs nem politikai, hanem fenomenológiai lelet és a terhesség nem tabu.
Hogy a koreográfiákon egyesével végigugráljak, ne kérjétek, és biztosan voltak javítható részletek-én mos a fesztivál alaphangját és az üstdobokat emelném ki, ha kíváncsiak vagytok a részletesebb véleményemre, írjatok emailt.
Ha ez mond valamit, érdemes volt érte  oda 4, vissza 4, azaz 8 órát ülni a buszon, és cseh nyelvű ismeretterjesztőket nézni az előttünk ülő háttámlájába applikált minitévéken. És volt nálam Győri Zabfalatok! Kész!
 

A kortárs pszicho, neuro és hermeneutikai fenomenológia – ha valaki éppen nem tudná – igen sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, mit jelent táncot nézni, milyen folyamatok zajlanak le az elmében ilyenkor. Anna Pavlova szitakötőtánca vagy Isadora Duncan terre a terre technikája   sokféle szempontból izgi a kutatók számára, nem beszélve Agata Siniarska-ról; ugyanis az agy frontális  és paretiális részében helyet foglaló neuronok képesek hasonlóképpen reagálni a pusztán látott mozgásra, mint a személy maga végrehajtotta mozgásaira. Azaz, itt nagy összefüggések vannak, és ha valaki szimpla nézőnek képzeli magát, andalogva a Vinohradskán, a Jecnan, a Moldva irányába, hogy onnan átvillamosozzon a Studio Altába, gyanútlanul... nos, sosem árt gyanakodni.

Sokan éreznek furcsa bizsergéseket, amikor ún. kortárs táncot látnak, sok oka lehet ennek, de talán a leginkább az a Marcel Proust és Henri Bergson által oly régen oly elegánsan, és halkan  felvetett életbe vágó kérdés, hogy mit jelent az idő és szubjektivitás a tapasztalatainkat illetően? S mi köze mindehhez a művészeteknek, amelyek időben lezajló koreográfiákban, személyekben, történetekben gondolkoznak?
A fenti kérdések kutatáshoz a kognitív idegtudomány is komoly partnerré vált az utóbbi néhány évtizedben, a  neuropszichológia kutatások bizonyítják, hogy a nézők eltérő tapasztalatai,  idegi állapotai is felelősek a színházi élmény milyenségét illetően számítanak a megélt dolgok, az emlékeink, ezek struktúrája, és a vizuális tapasztalataink is empatikus és egyéb képességeinken alapulnak.

Arról, hogy valamit annak lássunk, ami, már elég régen letettünk, a 20. század első felében már senki sem hitte, hogy (Kant nyomán) a fenomén maga a valóság: mi alkotjuk a látványt, és maguk a dolgok is azok, amiknek mi tapasztaljuk őket, legalábbis a számunkra. Így a színpadon látottak komplexitása  reflexív, kritikai megközelítést igényel-legalábbis általában- persze, vannak darabok, amelyeknek nem lehet ellenállni, beszippantanak és kész (ilyen volt számomra Botis Seva TuTu Mucky c. előadása nemrégen) -de a tánc nézésének tudományos vizsgálata nem dekontextualizálja  a néző ezen aktivitását, hanem a megélt életével, élményeivel hozza kapcsolatba.
Mostanság  a hermeneutikai fenomenológia, mely a tudatos reflexióra és a megélt élményekre összpontosít, a legintenzívebb a fenomenológiai nézői tapasztalat kutatásban. Eszerint a nézői tapasztalat egy retrospektív, re-kollektív folyamat.
 

A idegtudományok és a tánc befogadásesztétikája közti mélyülő viszony témájában  a SETEROPRESENCE c. work-in progress darab kapcsolódott legszorosabban, amely a fizikai és az immateriális, a valódi és a képzelt, a jelen és a múlt közötti ellentmondásos viszonyokkal, és az ezekből adódó  sokszor perverz, groteszk, feloldhatatlan társadalmi és egyéni helyzetek elemzésével vesződött néhány kivetítővászon, narancs és szék felhasználásával. Cristina Maldonado koreográfus, videó és kollázsművész  videóprojektorokkal és „handmade visual effect”-ek használatával a régi az új médiumok keverésével a testi romlás, az emlékezet álságossága, és a tapasztalatok kétszínűségének megértése felé vezetett bennünket, pedig csak üldögélt egy széken, vagy beszakított egy darab vásznat.
A színpad a  kivetítőpanelek, „életvásznak”, és a mellettük, mögöttük, alattuk, közöttük játszódó  hétköznapibbnál hétköznapibb  minijelenetek (valaki leül, ül, ül, elgurul egy narancs, eltűnik egy árnyék) fura, szomorú, logikát sugalló rendjében kísérleti tereppé vált, ahonnan nem szökhet el senki, a néző sem, mert benne ugyanez a színpad működik. Maldonado nem is nagyon moccan meg, minek? Logika, rend, amnézia, reménytelenség, újrajátszás. Emlékek, egy cikk narancs, egy süti Proust tányérjában.  Szép és nyomasztó darab, olyan, mint az életünk.
 

A  borús és esős prágai szombat délutánt egy komolyságában Maldonado darabjához mérhető, ugyanakkor légies és profi előadás hasította félbe,  a Studio Alta-ban (amely a prágai Vidámparkkal átellenben helyezkedik el)  IN THE NAME OF KAR címmel, amely a halál és a gyász különös, színpadias hangulatát idézte fel. A színpadon csupán egy hosszú, alacsony, szépen megterített asztallal,  a haldoklóval, és azzal, aki őt gyászolni fogja. Vagy a Halál maga volt a másik alak? Marketa Jandova és Jitka Tűmová kifordított, fekete  nadrágkosztümben, a nem passzoló ruha, a már nem passzoló élet  szimbolikáját használva könnyedén siklottak egészen a vég pillanatáig, és a halál ebben a darabban olyan magától értetődőnek és fontosnak tűnt, hogy legszívesebben kipróbáltam volna, milyen annál az asztalnál ülni. Kicsit eszembe jutott a nemrég eltávozott Leonard Cohen Leaving the Table c. dala..A darabot Jirina Siklovas, cseh szociológus könyve inspirálta, aki a halál tabuvá válásáról ír. Ritkán hallani arról, hogy a halál társas tánc lenne. Pedig az. Már azt is nehéz megszokni, hogy Isten halott, nem beszélve Nietzsche-ről, de hogy mi is?!És az a táncos is meg fog halni, Ő? (itt mindenki arra a táncosra gondolhat, akire szeretne)
    

Mire életre keltem ebből a szépséges darabból, és a gombalevesem (a gombalevesen van mit dobni még) is megérkezett a Studio Alta kis büféjéből ( halál ide vagy oda, enni kell, ezt már Darwin is megmondotta), kezdődött  a THE ZIONIST-SOCIALIST OF UGANDA: THE STATE OF THINGS TO COME c. interaktív lázadás, amelyben egy különös közösség különleges dolgokra vesz rá Téged, itt megnézheted, hogyan.
Minden szobalázadás komikus, hatástalan és szánalmas, gondoltam, de nem volt igazam, egyszerűen túl sok Dosztojevszkijt olvastam annak idején. A táncosok egyébként nem táncoltak, inkább sétáltak,  mindenkit egyre beljebb vonva a színpadra, illetve oda, ahol ezelőtt a színpad volt, most viszont egy szoba volt csak, ahol mindannyian bent voltunk, és egymástól vártuk, hogy történjen valami. A poént nem lövöm le.

Néha valaki felkiáltott, és a figurákat mintha egy padló alatti mágnes mozgatta volna, nem az egymás közti vonzás és taszítás. Az üvöltések jöhettek az őskorból, vagy egy mai plázából, a darab azt mesélte, mindegy, mikor és hol: az ember  iszonyatosan kiszolgáltatott, legfőképp a többieknek. A természet inkább segít.

A KEEP CALM, amelyet még kora délután mutatott be Sára Arnstein és Jiri Simek, a Bazaar egyik legötletesebb, rövid (15 perc)  darabja volt, az első részében one woman (cabaret) show: ( milyen a kultúra, amiben élünk, rutinok, fikciók, szabályok), megőrülés:  (ezt már kettesben csinálták)
(milyen a világ, amit teremtett a Valaki, vagy amit összehozott nekünk a Kozmosz), és a kettő együtt: filozófusokhoz méltó, ugrándozó őrjöngés a színpadon, vicces és érdekes kérdésekkel, valami friss megközelítés szerint, nagyon érdekelne, miket olvas a két művész, csinálok is interjút velük, ha hagyják.
 

Az utolsó darab, amit a szombati estén láttam, a A DANCE IS A DANCE IS A DANCE című kétszemélyes replikációs/duplikációs humoreszk és egyben (mindent ketten csináltak, nagyon hasonló stílusban, mégsem ugyanazt) művészetelméleti darab volt, amiben a két alkotó, Agata Siniarska és Xenia Taniko Dwertman teherbe esnek (a teherbe esés Platóntól legalább Arthur Dantóig, de biztos tovább is, az ideák, a duplikáció, és a gondolatok megszületésének bonyolult folyamatát jelöli. Platónnál teherbe esni ( gondolkodóként, művészként)  annyit jelent, hogy már megfogant bennünk valami valódi idea, amely már bizonyos mértékben közelít az eredetihez, a mintaképhez. Danto fejtegetései a popkultúra replikációiról szintén a valódiság kérdéseit feszegetik-de vissza a színpadra! A két táncosnő  takarítónőruhában legalább 10 percig aura tisztítást végez a teremben (teljesen a kereskedelmi tévék modorában), a falakat aprólékosan végigkopogtatják, mentát fújnak a levegőbe, nyálukkal törlik fel a padlót. (Az egyiptomi mitológia is életre kel, Ízisz és Ré konfliktusa is nyál révén bonyolódik, de leköpni valakit, annak is van ugye szimbolikája, és annak is, ha mindenáron meg akarunk tisztítani valamit, vagy valakit, utolsó leheletünkkel).
Ezt követően snitt, és a két nő terhes lesz, nagy lesz a hasuk, joggingban  csoszogva mérik fel a terepet, ahol meg kell küzdeniük a gyerekért- és igen durván bánva önmagukkal és a születendővel, a vajúdási kínokat a földön csúszva, a hasukra esve, azon rugózva töltik, nem lehet kibírni röhögés nélkül-de min nevetünk? Ha a Jacques Derrida Ki az Anya? c. zseniális könyvének csak a felét is komolyan vesszük (azért merek ennyi filozófust ideidézni, mert Xenia komoly  filozófia-politológia tanulmányokat is végzett), akkor azon, hogy mennyire fogalmunk sincsen, mit jelent születni, szülni, és hogy mindenki improvizál, egy sémák alapján esik nem csak teherbe, de vajúdni is úgy fog. Ez vicces? Vagy maguk a felvett szerepek, az a butaság, ahogy magunkra próbáljuk őket?  Nem csoda, azt hiszem, hogy végül nem szülnek a lányok, a darab úgy ér véget, hogy egyikük a színpaddal szembeni falra mutat, ahol egy ajtó, és azon egy EXIT feliratú tábla látható.
Kifelé? De hova?

A Bazaar első napján, amikor még nem voltam ott, már 3 darabot játszottak (DISASTROUS, MOTHERS OF STEEL, DAMNED BE THE TRAITOR OF HIS HOMELAND), és volt egy workshop a kurátori munkáról. Mindezekről most sajnos lemaradtam, ahogy a vasárnapi DIOR IN MOSCOW és TRANSFORMABILITY előadásokról is, pedig az egyik a poszt szovjet nők identitásáról szólt, a másik pedig antimusical volt, mind a kettő  igen közel áll a szívemhez, illetve az identitásomhoz. Remélem. 

Jövőre ugyanitt, Bazaar! 

Laura Marx – KÖM by L1 Association  

Bazaar Festival 2017, Prague (CZ) 17-19th March 2017.

2016-09-30

WHAT IS KÖM?

WORKSHOP – KÖM (Critics’ Self-Educating Workshop) by L1 Association – led by Orsolya Bálint

Dance critics in Hungary are working almost as isolated as hermits in Ivory Towers. Due to the lack of institutional education and professional platforms, they have to learn and develop new approaches and a vocabulary on their own to start writing about contemporary dance. This solitary attitude also alienates them from the subjects of their work – the artists at work.
Members of L1 Association first came up with the idea of establishing a platform for critics four years ago, with the aim to start a dialogue and an exchange of impressions to develop a brand new, collective way of thinking. This revolutionary approach could help to establish a positive way of criticism not based on statements, but more on asking questions, getting into interaction with the artist and the performances as well. The progressive spirit is also reflected in the critical writing, being a mutual exchange instead of unilateral feedback, bringing contemporary performing arts closer to audiences.
Parallel to the annual L1danceFest, Hungarian and international critics were invited to explore the possibilities of establishing a new platform based on these ideas, first as Dance Script Laboratory, then in the framework of MAKT (Mobile Academy of Dance Criticism) and since 2014 as KÖM (Critics’ Self-Educating Workshop) by L1 Association. In 2015 members of KÖM have also attended various European festivals – Performing V4 – Biennial for VARP-PA Residents, Identity.Move!, and Tanec Praha Festival in Prague, Tanzquartier Wien, Zagreb Dance Week and Bora Bora New Nordic Dance Platform in Aarhus, Denmark – to share their good practice and establish co-operation with international artists and fellow critics.
This is already the second year, when KÖM is accompanying L1danceFest, with six Hungarian dance writers coming from different backgrounds, with varying approaches and individual writing styles. They watch every performance and participate on the workshops, discuss these on the following day and write reviews in English for the festival blog (http://dancescript.blogspot.hu) and short cues for the daily Festival Memo. They also participate in the open discussions after the performances (http://talkingthroughv4plus.blogspot.hu/), to initiate conversation between the artists and the audience.


Members of KÖM: 
Orsolya Bálint - journalist, dance writer 
Kristóf Farkas - dancer, actor, cultural manager, dance writer
Zsuzsanna Komjáthy - theatre and dance theorist, dance writer
Mónika Kunstár - dancer, dance teacher, dance writer
Laura Marx - philosopher, dance writer
Zita Sándor - theatre critic, dramaturge, lecturer, dance writer
 

2016-09-22

echoes_quick scan Chris Leuenberger & Matthew Rogers: DESIRE & DISCIPLINE by Mónika Kunstár

Just like untamed wild horses roaming the meadows, honestly and restlessly; their every movement is an expression of freedom and indestructible life force. The space is free for the sound, for the movement, for the half-naked men in blue jeans, running around bare feet on the stage; and singing – this is crazy! – the song Lemon Tree. It is a game and no game at the same time, the rhythm and the sincere pulsing of speedy breaths. 

photo: Roland Szabo
Desire & Discipline (created by Chris Leuenberger, Matthew Rogers and Thomas Jeker) is a really loveable piece; I will be still researching its metaphors tomorrow, the day after tomorrow, and until the next moment, when I can roam against the wind wherever my feet take me. Look for this moment, free the Mustang inside yourself! Loved it! Jeans, freedom, Mustang forever…

Mónika Kunstár – member of KÖM by L1 Association

2016-09-21

echoes_Uri Shafir: THE KOLOKLUM by Orsolya Bálint

Nothing and all

„I was playing with a physically impossible task – being everywhere, and doing everything in each moment.” (Uri Shafir)

We are all destined to fail at one point or another. It is a genuine result and ‘byproduct’ of human endeavor (see Beckett’s “Ever tried. Ever failed. No matter. Try again. Fail again. Fail better.”). Setting ourselves impossible tasks, trying to meet real and imaginary expectations, wearing too many hats is a master class in failing on the most peculiar, most glamorous ways.
Trying to be everything and everywhere in each moment results in not being really present anywhere at any time, losing first the focus and the authority over our own actions, then over our own lives, feeling an ever growing inertia and incapability. We want it all, and at the end, we are left with nothing.
In this particular case, we are left with a dance performance about nothing, which is something, isn’t it?


photo: Roland Szabo
The stage is a super-condensed reality. The choreography is an inventory of well-planned actions and desires of certain moves, which have to be performed, at the ‘right’ time, in the ‘right’ order. The performance is an output, what is left to be achieved, accomplished. But there is the fragile human element, the organic ingredient, the dancer himself. He is surrounded by an overwhelming expectation and a pressure of having to do something – and not just ‘be’ – on stage. Where is his self behind his movements? How can he claim back his presence, from being caught up in actions?
Uri says, the Nothing allows him to summon the presence. Because there is nothing in everything – otherwise it wouldn’t be EVERYthing. The two words even collide in the title of the performance, The Koloklum, meaning ‘all or nothing’ and ‘all and nothing’ at the same time. The tiny conjunction ‘and’ makes a huge difference, setting the two elements not into opposition but to be on a par. Maybe there isn’t just nothing in everything, but there is everything in nothing? Nothing is the state of giving up and letting go – of all the expectations, all the goals and tasks, and the pressure to perform. This way it becomes a tool opening up the freedom – of action and non-action, ultimately the freedom of choice and free will –, which was previously missing, and revealing the self, being present, without any outer or inner restrictions.
When Uri is trying to be everywhere and everything, his body parts become jammed and fly seemingly out of control, meeting his physical limits, even exceeding his (as the performer’s) and the space’s limits, when he jumps on an audience chair and leaves the theatre for some seconds. To freak us out even more, his shirt is checkered and spotted too, wanting to be all in one. In between those hyperactive and ‘imperfect’ movements, being complemented and overdone again by the gracefully majestic adagio of Samuel Barber, the Nothing appears like an invisible, but tangible footnote.
In fact it appears in us, in the audience as well, when we let go of our pre-consumptions and agendas, even of the need of complying with what we think the audience’s role and responsibility is (like, trying to make sense of what we see), being just present, alive, being ourselves, dissolved in collectivity, left with feelings instead of ideas.
We are all destined to fail at one point or another. Uri fails better every time.
Orsolya Bálint – KÖM by L1 Association

echoes_Dominik Grünbühel & Luke Baio: OHNE NIX by Zsuzsanna Komjáthy

We offer nix
 
Certain things in life can never be boring: like reading, playing super cool computer games, hanging out on Netflix, making love and watching performances about creating performances. Obviously, you can always learn from your books, relax during playing and watching series, investigate the layers of hidden energies in the bodies…
But what’s the big deal with performances that are about creating art works? – you may ask. And I totally understand that question since there’s nothing new or unusual in that. And still: conceptual thinking is one of the most exiting lines of questioning when it comes to talk about art. Actually, it’s a deep cut of art that whispers about the communication process between performer and performance, murmurs about presence and absence, and queries the borders of representation.


photo: Roland Szabo
Dominik Grünbühel’s and Luke Baio’s piece, Ohne Nix is a sudden, complex show that follows the way of conceptual thinking. It’s a metakinetic performance, which connects different timelines in the same space. But the meeting of past and present opens up the space and makes it possible to invert the rules and roles of certain theatrical elements.
There are two talking heads in the room: masks from gypsum that are lightened as faces with a projector. They are the copies of the performers who narrate the ‘events’ in the present. They talk about the tiny failures of the creating process, as they note: ‘We offer nix’.
And there are also two performers in the room: the ‘original’ versions of the virtual masks. They are bodily men who illustrate the narration of the heads, who belong to the time of the past.
Interesting situation, huh? Present belongs to absence (virtuality) and absence belongs the present (reality)… If you think about this subverted theatrical relation, you may realize the heads are not lying: truly, Ohne Nix offers nothing but nonsense.
On the other side of the fence, nonsense’s always been a good fertilizer of humor. And Grünbühel and Baio let us laugh, allow us to be entertained during the performance. That’s how the structure of Ohne Nix becomes a whole: it gives us the chance of horizontal identification; therefore it can involve us into the performance. Performers and spectators, we are the same, in a certain way. We both are the skin of the performance (nix -> niks -> skin), just sitting on the other sides of the virtual fourth wall.
Zsuzsanna Komjáthy – member of KÖM by L1 Association