Total Pageviews

2014-09-18

echoes _ DUO by Kristóf Farkas


A saxophone is playing, a woman is walking around in a neon costume – the musician wears the same, different colour (taste of Cunnigham) – she is feeding us with candies. She walks, she joggs, she trots, she gallops, she moves, she dances, she gets undressed, three times. She gets naked. 


photo: Tomas Moravek
They will shot us too, won't they? 
The horses will, that we know. And still the candies go to the audience. Whatever, there is no difference: centaur, the horse and it's rider – they belong together. DUO. It's only the two of us always as the performance says – writes. Me and you, me and she, me and us, me and them. For some reason we always believe that what we see is distant from us. Attraction, like a race horse with a broken leg – it is indeed – the way it tries to stand and we are watching. But it is watching us too, it is the two of us – there is no One. The conciousness of DUO shows us there is no such thing, as audience... The dance is tactile, the language "dance" is the tactility itself. What do we really do when we get the candy? Some move, some don't – not because "the motion doesn't talk to them". We can only participate in a performance if we make it complete: DUO. 
And... I'm not just myself either (audience, performer it's all the same) I am bulit up of multiple selfs – not in a Freudian sense – I am and I am because I see and I make you all seen... and I slowly, delightfully get undressed, I take off my clothes, the swimming Googles stay – maybe this is the only reason why I can get undressed... 

don't undress my 'art' 
you might find a manequin, 
don't undress the manequin, 
you might find my 'art'
(after Bukowski)



Szól egy szaxofon, nő járja körbe a teret neonszínű kezeslábasban – a zenész is hasonlót visel (Cunningham?) – cukrot osztogat. Sétál, üget, vágtat, mozog, táncol, vetkőzik, háromszor. Lemeztelenedik.
Minket is lelőnek, ugye?
A lovakat igen, ezt már tudjuk Kockacukrot mégis a nézők kaptak, hiába, különbség nincs: kentaur, ló és lovasa – öszzetartoznak. DUO. Csak ketten vagyunk mindig, ahogy a performansz is mondja – írja. Én és te, én és ő, én és mi, én és ők. Valamiért mindig azt hisszük, hogy amit/akit látunk, az tőlünk távol áll. Attrakció, mint a törött lábú versenyló a pályán – az is az – ahogy próbál megállni és mi nézzük. De ő is néz minket, ketten vagyunk – nincs Egy. A DUO tudatosítása megmutatja, nincs olyan, hogy néző… A tánc taktilis, a táncnyelv maga a taktilitás. Mit teszünk, amikor mi kapunk cukrot? Valaki megmozdul, valaki nem – nem amiatt, mert “nem neki szólt a mozdulat.” A performanszon akkor tudunk részt venni, ha kiegészítjük: DUO.
És… én sem vagyok magam (néző, performer, egyre megy) én is több énből épülök fel – nem freudi értelemben – vagyok, és vagyok mert látok, látlak titeket… és szépen lassan levetkőzöm, levetem neon gönceimet, a szemellenző (úszószemüveg) megmarad – lehet azért tudok lemeztelenedni…
ne vetkőztesd le a “művészetem”
lehet találsz egy próbababát,
ne vetkőztesd le a próbababát,
lehet megtalálod a “művészetem”
(Bukowski után szabadon) 


Kristóf Farkas - KÖM

No comments:

Post a Comment