Total Pageviews

2014-09-21

echoes _ kadrinoormets-Kadi Maria: An hour of by Kunstár Mónika

Hypnotic monotony
When we arrive in the auditorium, the two dancers (Kadri Noormets and Aroline Raudva) are already present on stage. They are waiting with a disciplined but civilian attitude, the performance already started for them. When the music starts, we see them in profile; they are standing back-to-back, their faces are lit by the two spotlights on the side of the stage. The music is already playing, but they are standing still. Sometimes it seems to me as if I saw a little jitter, a little wobbling, then I shoo the thought away. Must have been my eyes playing tricks on me, since I am already looking for signs, waiting for something to happen. Since when does the performance go on (?), is it still on (?), but they are indeed standing stock-still, with their eyes fixated on the spotlights. The attunement is successful; I am already off balance and starting to lose my sense of time.
The music is a monotonous, throbbing electronic sound, with a predictable 4/4 time, tuning us into an easily understandable rhythm. We could as well be feeling like being in a crowded club, when we detect the first real movements. They start to move their knees to the rhythm. As if music had seeped into their heads through their ears, the rhythm starts running in their veins, slowly flushing their whole body. The spreading of the “rhythm contagion” is unstoppable, forcing every part of their body to break away from the previous stillness and start continuously moving.  
During the whole performance they are mostly standing in one place without moving a foot, strongly using their arms and the pulsing of their body. Their mechanic movements are in synch at first, and then they depart. Nevertheless, looking at the moves of their arms we can state that in the parts without synchronicity their movements are converse; Aronline’s arms are drawing circles, while Kadri’s are following straight lines. At least now we have a reason for joy, since we have already discovered an order in the seemingly inordinate image. But why are we looking for an order at all? 
Looking at the whole scene created by the two dancers, we could feel the lack of logic, but analyzing their movements one by one, we can find even more repetitions and systems. 4-4-4-4, 4-4-8, 8-8… If we would tilt the last 8 on the side, changing it into the symbol of infinity, we could continue the series into eternity; and the force of cohesion is the rhythm.
The repetitions are as if they would want to rehearse the movement until perfection; I do it again and again as many times as necessary until it is the same for the hundredth time. Gazing around in the auditorium, it seems some of the spectators are indeed afraid of still sitting here tomorrow, because the endurance of the dancers is beyond question.
As if they had thrown in a bookmark, just to know where they are, we can also see landmarks in the continuity. At times we hear sounds of the street and human voices mixed into the electronic music, a red light goes up, or simply the colours of light (blue, red, yellow) change. We mostly see them in profile (back-to-back or facing each other) but at one point during the process they turn around to face us. Their look was faraway and concentrated so far, but now they are smiling while gazing around in the auditorium. The lights turn brighter, and the audience becomes visible to them as well. Are they making fun of the faces looking for logic? This is the way we smile at a child, who is standing confused in front of us, and then we start to explain everything from scratch again. That is also what they do; they start over their movements, so we might understand them once. And the music keeps on rattling.
We are rhythmical beings from the moment of our conception; the beating of a human heart is basically the most natural rhythm for us. So the steady beat of the pounding electronic music cannot leave us unaffected; altogether with the monotony evoked by the spectacle it can resemble to a hypnotic experience. In some moments we do get distracted and wait for the grinding to stop (looking around in the audience, some really crave for it); similarly to the sound of a train being exhausting after a while. Still it is possible that our body is already so transfixed by the vibration that if it would stop, we would miss it a little bit. 
The feeling of a hypnotic state of mind is only conjured up in us; the performers keep their bodies continuously under control. The sweat drops sparkling in the light reveal that the movement performed in a monotonous order must be exhausting, but the signs of mental trial remain hidden from our eyes. 
Warning, battery low, there is not much left. The movements are getting narrow, disintegrate into elements, and now they in fact stop. But wait, no matter it is dark now, who knows... they could start over again any time...
Kunstár Mónika _KÖM
photo: Szabó Roland
Hipnotikus monotonitás
Amikor megérkezünk a nézőtérre, a két táncos már jelen van a színpadon. Fegyelmezett, de civil tartással várnak, számukra már elkezdődött az előadás. Amikor megszólal a zene, mi profilból látjuk őket; egymásnak háttal állnak, arcukba belevilágít a két oldalsó reflektor fénye. A zene már elindult, de ők csak állnak mozdulatlanul. Néha úgy tűnik, mintha egy apróságot, egy pici ingást vélnék felfedezni, de aztán el is hessegetem a gondolatot. Biztosan csak a szemem káprázott, mert már keresem a jeleket; annyira várom, hogy történjen valami. Mióta is megy az előadás (?), és még mindig (?), a reflektorra szegezett tekintetükkel tényleg mozdulatlanok. A ráhangolás sikeres, máris kizökkentett a megszokott ritmusomból, kezdem elveszíteni az időérzékemet. 
Monoton, lüktető gépzene szól, amelynek 4/4-es üteme kiszámítható, könnyen értelmezhető ritmusra hangol minket. Akár egy fülledt disco falai között is érezhetnénk magunkat, amikor felfedezzük az első valódi mozdulatokat. Térdükkel kezdik felvenni a ritmust. Mintha a zene a fülükön keresztül bekúszott volna a fejükbe, és ritmusa a vérárammal terjedve lassan, folyamatosan az egész testet átjárja. A „ritmus-fertőzés” terjedése megállíthatatlan, és az eddigi mozdulatlanságot felváltva folytonos mozgásra kényszeríti testük minden porcikáját.
Az előadás egészében lépések nélkül, szinte egy helyben állnak, hangsúlyosan karjukkal és testük lüktetésével dolgoznak. Gépies mozdulataik eleinte szinkronban vannak, majd különválnak. Karjuk munkáját figyelve azonban megállapítható, hogy a szinkron nélküli részekben mozdulataik ellentétesek; a barna lány karja íveket rajzol, míg a szőke lányé egyenes vonalak mentén halad. Immár van okunk örülni, hiszen a szabálytalannak tűnő képben felfedeztünk legalább egy szabályt. De miért is keresünk mi szabályokat?
A két lány által alkotott összképet nézve a logika hiányát érezhetjük, de külön elemezve a mozgásaikat, további ismétléseket, rendszereket fedezhetünk fel. 4-4-4-4, 4-4-8, 8-8… Ha az utolsó nyolcast elforgatnánk fektetett nyolcasra, a végtelen jelére változtatva, akkor az örökkévalóságig folytathatnánk a sort, a kohéziós erő pedig a ritmus. 
Ismétléseik olyanok, mintha az adott mozdulatot gyakorolni szeretnék, hogy az tökéletes legyen; addig csinálom, míg századjára is ugyanolyan nem lesz. A nézőtéren végigfuttatva a tekintetünket, úgy tűnik, néhány néző valóban azon retteg, hogy még holnap is itt fog ülni, mert a táncosok kitartása valóban megkérdőjelezhetetlen. 
Mintha bedobtak volna egy könyvjelzőt, hogy tudják, hol tartanak, határvonalakat is találhatunk a folytonosságban. A zene alá alkalmanként utcazajjal kevert emberi hangok elegye szűrődik be, felvillan egy piros fény, vagy egyszerűen megváltozik a világítás színe (kék, piros, sárga). Jellemzően profilból látjuk őket (háttal, vagy szemben egymással), de a folyamat részeként egy időre szembe fordulnak velünk. Eddigi arckifejezéseik, tekintetük távolba révedő, koncentrált volt, most azonban mosolyognak, miközben végignéznek a nézőtéren. A fények kivilágosodnak, számukra is láthatóvá válik a közönség. Talán kinevetik a logikát kereső arcokat? Így mosolygunk a gyerekre, aki értetlenül áll velünk szemben, és aztán megpróbáljuk neki újra elmagyarázni. Ők is ezt teszik, mozdulatsorukat újrakezdik, hátha egyszer megértjük. És a zene csak zakatol tovább.
Ritmikus lények vagyunk fogantatásunk pillanatától kezdve, alapvetően az emberi szív dobogása a legtermészetesebb ritmus számunkra. Így a dübörgő gépzene egyenletes üteme sem lehet ránk hatástalan, sőt a látvány keltette monotonitással erősítve hipnotikus élményre hasonlíthat. Adott pillanatokban ugyan kizökkenünk és várjuk, hogy vége legyen a zakatolásnak (a nézőtéren körbetekintve, többen kifejezetten vágynak rá); mint ahogyan a vonat hangja fárasztó lehet egy bizonyos idő után. Azonban lehetséges, hogy testünk annyira átvette a rezgést, hogy ha abbamaradna, még egy kis hiányérzetünk is támadna. 
A hipnotikus tudatállapot érzete csak bennünk idéződik fel, az előadók folyamatos kontroll alatt tartják a testüket. A fényben megcsillanó izzadságcseppek árulkodnak ugyan arról, hogy a monoton rendben kivitelezett mozgás mennyire fárasztó, de a mentális igénybevétel jelei a szemünk elől rejtve maradnak.
Figyelem, akkufeszültség alacsony, már nem sok van hátra. A mozgás szűkül, elemeire bomlik, és most már valóban megáll. De vigyázat, hiába lett sötét, ki tudja…, még bármikor újrakezdhetik…
Kunstár Mónika - KÖM

No comments:

Post a Comment