Total Pageviews

2014-09-19

echoes _ Ladjánszki Márta: UNTITLED - a meditation in one act by Kunstár Mónika


The darkness is listening, movement is speaking, and light leads the way...
The stage is crossed by a ray of light coming from the backstage and leading our view to a man's pulsing chest. His heartbeat is drawing him towards the light, as if it would want to break free from the prison of his body. With slow but steady steps, he seemingly reaches his destination then disappears from our eyes.
The darkness turns into blinding brightness, but suddenly the light is gone; a moment later it returns and starts flashing. Together with the light, the sound also begins rhythmically pulsing, after an electric guitar comes alive in the hands of Zsolt Varga. The unison of scenery and sound is perfect, but far from calming. Together with the flashing and the heartbeat sounds, it evokes the beeping of medical equipments in a hospital. I also joined the rhythm in the audience, it was pulsing inside me and I resonated accordingly with it. The light design made by Tomaŝ Moravek (CZ) is perfectly matching and enhancing the movements of the solo dancer Benjamin Jarrett (USA). 
In front of the white wall, searching for a path, he seems to be continuously trying to  burst out from his body. He owns the whole space, uses the stage as the widest possible circle, and with this basic form he also evokes the impression of nature’s cycle. His path is sometimes paused by still points, but then he jumps out or rolls away again. Meanwhile, the music gives the impression of being in an imaginary forest. The dancer radiates an elemental natural force and pure energy on stage as well as in the audience. Since nature’s laws cannot be restricted by any built limits, the moment comes when he crosses the senseless, artificial line, like a fence, and climbs into the audience. Giving him way, we let him instinctively and curiously discover the audience rows. After his intriguing expedition over chairs and spectators' bodies, he returns to the stage and starts rolling and spinning like a dervish, going from meditation into trance.
When the performance reaches it's climax, silent darkness takes over the stage again. Dancer and musician are standing in front of us. The look in Benjamin Jarrett's eyes and his presence reveals that he indeed reached a destination in Márta Ladjánszki's choreography. We shouldn't ask where; it is not the start or the finish that matter anyway, but the path itself...
photo: Szabó Roland www.rolandszabo.cz

Hallgat a sötétség, beszél a mozdulat, és utat mutat a fény…
 A színpadot a hátsó sarokból fény szeli át, ami egy mozdulatban lüktető mellkasra, egy férfi testére vezeti tekintetünket. Szívdobogása a fény felé húzza, mintha ki akarna szakadni a teste börtönéből. Lassú, de határozott lépésekkel úgy tűnik, célba ért, mert eltűnik a szemünk elől.
A sötétséget vakító világosság váltja fel, majd kialszik; de egy pillanat alatt újraéled a semmiből, és villogássá fokozódik. A fénnyel együtt a zene is ütemesen lüktetni kezd, amikor Varga Zsolt kezében életre kel egy elektromos gitár. A látvány és a hangzás összhangja tökéletes, de korántsem megnyugtató. A villogással és a szívdobogással együtt a kórházi műszerek csipogásának zaját idézi. Már a nézőtéren is átveszem a ritmust, bennem lüktet, és én is vele dobogok. A fénytechnika Tomas Moravek (CZ) munkája, kiválóan illeszkedik a férfi táncos, Benjamin Jarrett (USA) mozgásához.
A fehér fal előtt, útkeresés közben mintha folyamatosan kifelé törekedne a testéből. A teret körbejárja, szó szerint a lehetséges legnagyobb sugarú körként használja, ezzel az alapformával is a természet körforgásának érzetét erősíti. Útját néhol nyugvópontok határozzák meg, melyekből egyszer csak kiugrik, vagy tovább gurul. Közben a zenében mintha egy képzeletbeli erdő hangjait hallanám. A táncos elemi őserővel, tiszta energiával él a színpadon és a nézőtéren is. Mert a természet törvényei nem ismernek épített határokat, így eljön az a pont, amikor mint egy értelmetlen, mesterséges kerítést átlépve, bemászik a nézők közé. Utat engedve hagyjuk, hogy ösztöneitől vezérelve, kíváncsian bejárja a nézőteret. Mikor a székeken és a testeken átkelve különleges expedíciója végére ért, visszatér a színpadra, és folyamatosan gördül, gurul, akár egy dervis, és mintha a meditációból transzba esne. 
Amikor érezhetően tetőpontjára érkezett az előadás, sötét némaság borul a színpadra. A táncos és a zenész szemben állnak velünk. Benjamin Jarrett jelenléte, tekintete elárulja, hogy Ladjánszki Márta koreográfiájában ő megérkezett valahová. De ne kérdezzük meg, hogy hová, hiszen nem a kiindulópont és a cél a fontos, hanem maga az út…


Kunstár Mónika - KÖM

No comments:

Post a Comment