Total Pageviews

2014-09-27

echoes _ Nadar Rosano: Asphalt by Mónika Kunstár

This is not a game
The second performance of the Israeli night on L1danceFest 2014 was Asphalt, choreographed by Nadar Rosano. While the first performance (choreographed by Uri Shafir) was inspired by letting go of childhood and becoming a grown-up (man), in the following performance we can see the subject continued, but from a different point of view.  In some parts of the world children grow up faster than elsewhere. Places, where everyday life is already a hurdle race, a fight for survival. The prevailing social tensions, the day to day conflicts harden the soul, so the rainbow coloured bubble of childhood is more volatile, slips away quickly.
We see a broken slide on the stage, with its ladder sawed into half. Its slanting lines are disorderly in the orderliness. Maybe childhood is broken, torn and falling apart just like that in a world where there is no time left to play, because one must grow up fast. Must prepare and brace themselves for life, for survival. Through the movements of two men (Nadar Rosano, Yochai Ginton) and a woman (Adi Weinberg), we see how human relationships are building up and breaking down. Rumbling sounds fill the stage; our thoughts are bouncing around while we are watching the dancers. Looking at their relationships, we have a feeling as if we were standing on the playground of life; we would climb up the ladder of a slide, sit on top for a little while, and slide down.
We can discover repetitive sequences, movement series in the choreography returning from time to time, just like we keep making the same mistakes during our lives. People together and alone in the street noise, bitter feelings in the rattling of a train. The relationship of a man and a woman, childhood memories conjure up in the movement of pulling a ponytail. At times we see a woman’s trembling foot, a hand hanging on, interactions happen without a narrative. When the dancer hides under the slide, holding on to the toy locked into the asphalt, the scenery starts a stream of consciousness in our minds. The thoughts (about fighting, life and the possibilities of survival) are swirling in our heads in a mysterious haze, just like the smoke that starts to roll in on the stage. 
The audience has no easy time. Asphalt is a tough material, it grabs you, hooks you, won’t let you get away. In the choreography of Nadar Rosano, the pavement is still fluid, it was poured on the ground just now. I believe it is only a matter of time, and for tomorrow it will become solid inside of us.

photo: www.rolandszabo.cz
Nem játék
Az L1danceFest izraeli estjének második darabjaként Nadar Rosano Asphalt című koreográfiáját láthattuk. Míg az első előadást (Uri Shafir koreográfiáját) a gyermekkortól való elszakadás jegyében a felnőtté (férfivá) válás problémája ihlette, az est folytatásaként továbbra is aktuálisnak érezhetjük a témát, csak egy más szemszögből kell látnunk a dolgokat. A világnak vannak olyan részei, ahol a gyerekek hamarabb felnőnek, mint máshol. Ahol az élet már a hétköznapokban is akadályfutás, a túlélésért való küzdelem. Az állandó társadalmi feszültségek, a mindennapok harcai keményebbé teszik a lelkeket, így a gyermekkor szivárványos szappanbuboréka is illékonyabb, hamar tovaröppen.
Egy félbetört, kettéfűrészelt csúszdát látunk a színpadon. Megdőlt vonalai szabálytalanok a szabályosságban. Talán így törik, szakad, esik elemeire a gyerekkor egy olyan világban, ahol nincs idő játszani, hamar fel kell nőni. Fel kell készülni az életre, a túlélésre. Két férfi (Nadar Rosano, Yochai Ginton) és egy lány (Adi Weinberg) mozdulatain keresztül láthatjuk, hogyan épülnek fel és bomlanak le az emberi kapcsolatok. Morajló hangok uralják a színpadot, gondolataink cikáznak, miközben a táncosokat nézzük. Egymáshoz való viszonyukat látva úgy érezzük, mintha az élet játszóterén lennénk; felkapaszkodnánk a létrán, ülnénk egy darabig a tetején, majd lecsúsznánk a csúszdán.
Ismétlődő blokkokat, mozdulatsorokat fedezhetünk fel a koreográfiában, melyek időről időre visszatérnek, mint ahogy életünk folyamán is elkövetjük újra és újra ugyanazokat a hibákat. Emberek együtt és külön az utcazajban, keserű élmények a vonat hangjában. Férfi és nő kapcsolata, gyerekkori emlékeink jelennek meg a hajhúzás mozdulatában. Néhol egy remegő női láb, egy kapaszkodó kéz, interakciók történnek történetvezetés nélkül. Amikor a táncos a csúszda alá bújik, és a „beaszfaltozott” játékba kapaszkodik, a látványhoz képzetek társulnak a fejünkben. Ködösen, sejtelmesen mocorognak agyunkban a gondolatok (a harc, az élet és a túlélés lehetőségei), pont úgy, ahogy a füst kezd gomolyogni a színpadon.
A nézőnek nincsen könnyű dolga. Az „Asphalt” kemény anyag, megfog, megtart, nem enged. Nadar Rosano koreográfiájában még képlékeny a beton, most öntötték. Hiszem, hogy idő kell neki, és holnapra bennünk szilárdul majd meg.
Kunstár Mónika - KÖM

No comments:

Post a Comment