Total Pageviews

2014-10-01

echoes _ Roberta Milevoj: Roberta Again by Kristóf Farkas

Oh, Roberta – Atrebor, Ho 

On the last day of the festival, we have seen probably the most poetic artistic performance in Roberta Milevoj’s voice. I use the latter word on purpose, since on the language of dance, her choreography and her presence articulated ‘voices’ used in writing, opening whole new dimensions. She put her personality in a distance where the spectator could appear as a space for her. The elevation of movements into poetic metaphors, basically the entire dance vocabulary presented such legible formula, which, going beyond itself, could only find its meaning in the summoned movements. Only a few choreographies can make the leap not solely to represent themselves through their movement substance, but also to create their own hologram – in this case the choreography could supplement its three-dimensionalness with adding an interpretational horizon to it, creating an atmosphere, which could accompany its own incarnation with its music (the sound of movements – how poetic) on a way which elevated the scenery similar to a poem. Namely, form and content – oh, such rigid words – co-operate and coexist in such a beautiful cohesion, which can be re-evaluated in the ambient created by them. If I wanted to quote really simple and elementary lecture book terms – which I don’t want to, still will do – I would say that the aura of the created atmosphere infiltrates the scenery on a way that it draws the attention more on the essence visible, or rather sensible “beyond” the poem/dance and/or poemdance/dancepoem. I could as well quote Sartre, who described poetry as (a veil – my own addition) revealing the delicate reverse of words, which offers an insight and a perspective to the extraordinary other side, about which we can only talk about but cannot put into words. This could as well be already the metaphorical image of transcendent also formulated by him, but I wouldn’t want to go further into the subject... 
The performance of Roberta is especially difficult to approach, only possible through abstract ideas and reading structures – since it just as difficult to talk about the experience as about a poem. I mean I could describe or review the dance in its ‘proper self’ – hearing this, Robin Williams would jump on the desk as in Dead Poets Society, making the pupils tear the book apart – but I could only scratch the surface of what I could talk about... O Captain! My Captain!
It is clear that Roberta is an exceptionally good dancer. The choreography is not only conceptual – without striving for a solely perceptual reception in its concept – but it is a sensible and personal confession in an imaginary – why imaginary, fulfilled(!) – stance, where “the space is superopen for you”. In fact this idea of space creates the space for itself, in which itself can be created and can exist – the performance delivers in metapoetic terms (if I may complicate it even more – and oh, I will – namely on its metalanguage) about its own way of delivery. On the other hand, can we talk about it as of a dance performance? The way we can talk about a poem, we could as well talk about it... Still it is just like “dancing about architecture.” – to be continued –
Kristóf Farkas - KÖM

photo: www.rolandszabo.cz
Oh, Roberta – Atrebor, Ho 

A fesztivál utolsó napján a hét talán legköltőibb, szerzői előadását láthattuk Roberta Milevoj megszólalásában. Direkt használnám ez utóbbi szót, hiszen a tánc nyelvén olyan írásban gyakorolt, "hangokkal" bírt koreográfiája és jelenléte, mely új dimenziókat nyitott meg. Személyét olyan távolságba helyezte, ahol a néző mint tér jelenhetett meg számára. A mozdulatok poetikus trópusokká való előlépése, eleve az egész táncnyelv, oly olvasható formulát mutatott fel, mely magán túlra mutatva, immár megidézett mozdulatokban nyerhet csak értelmet. Kevés koreográfia képes meglépni azt a szintet, amely mozgásanyagával nem csupán önmagát képviseli, de saját hologrammját is megteremti – vagyis ebben az esetben három dimenziósságát képes azzal megsegíteni, hogy értelmezői horizontot is mellérendel, olyan atmoszférát teremt, mely zenéjével (a mozdulat zenéje – oh, mily költői) képes úgy aláfesteni saját megtestesülését, hogy a látottak egy költeményhez hasonlóvá lépnek elő. Vagyis a forma és tartalom – oh, mily rideg szavak – olyan gyönyörű kohézióban tudnak együtt működni és létezni, mely az általuk megteremtett környezetben  értelmeződhet újra. Ha nagyon egyszerű és általános iskolás tankönyvi fogalmakat szeretnék citálni – amit nem szeretnék, és mégis megteszem – olyat mondanék, hogy az életre keltett hangulat aurája úgy lengi be a látottakat, hogy a vers/tánc és/vagy verstánc/táncvers "mögött" láthatóra, inkább érzékelhetőre vonzza a figyelmet. Talán Sartre-tot idézhetném, aki a költészetet, mint a szavak finom fonákját megmutatót (fátylat – saját betoldás) jellemezte, mely átlászóságával enged be- és áttekintést a különleges túloldalra, melyről csak beszélni tudunk, de azt megfogalmazni nem. Ez talán már a szintén általta pedzegetett transzcendens metaforikus hasonlata lehetne, de tovább nem kívánnék menni a témában... 
Kifejezetten nehéz, és csak elvont dolgokkal és olvasási struktúrákkal közelíthető meg Roberta előadása – hiszen, mint ahogy egy versről is nehéz beszélni, úgy a látottakról is. Értem ezt úgy, hogy (j)el(l)emezhetném én a táncot a maga "valójában" – Robin Williams a Holt költők tárasáságában az asztalra állva tombolna ezt látva, könyvet szaggattatva – de csupán felszínét kapargatnám annak, amiről beszélni tudok... Ó Kapitány, Kapitányom! 
Robertán látszik, hogy iszonyatosan jó táncos. A koreográfia nemcsak, hogy koncepciózus – anélkül, hogy koncepciójában kizárólag perceptuális befogadásra törekedne – de érzéki és személyes vallomás egy olyan elképzelt – mit elképzelt, megvalósított(!) – léthelyzetben, ahol "a tér ténylegesen nyitott számodra" ("the space is superopen for you"). Vagyis ez a térelképzelés azt a teret teremti meg maga számára, melyben ő meg tud születni és létezni tud – metapoetikus nyelven (ha tovább bonyolíthatom – és oh, bizony, fogom – annak is metanyelvén) beszél az előadás saját megszólalásmódjáról. Ellenben, beszélhetünk-e így róla mint táncelőadásról? Ahogy beszélhetünk egy versről, úgy beszélhetünk róla is... Csak épp "olyan, mint építészetre táncolni."  folyt.köv. 
Farkas Kristóf - KÖM

No comments:

Post a Comment