Total Pageviews

2015-07-28

On The Road_Echoes_Jamie Lee-Stanislav Dobák: DREAMS by Mónika Kunstár

Dreams locked in the mind

Films are rolling in the rooms behind iron bars opening up from the narrow basement corridor. On the films we see episodes, separate worlds, just like dreams locked into rooms. As if every door would allow us to see behind closed eyes and peep into the hidden corners of the mind.
Humid air, dripping water; the sound waves coming from the rooms, mixing in the air are already causing an altered state of consciousness. The space with its gloomy, repressed energies provides a perfect atmosphere for the suggestive photos and films radiating power and tension.
On the photos we see hands, legs, bodies twisted, looks, ghostly images, as if they were mosaic pieces of dreams, ones we may still remember after waking up. The image of the forest stays in our minds, as well as the feeling left behind by the touch of wet leaves.
The motion pictures provide instant information; still they evoke an associative mood. A bit like taking us into our own nightmares, where we fall, rise, and drop on the ground again; possibly chased by someone or something, who knows. There is a naked female body enclosed into a cocoon on a tree, as if being in a larval stage, exploring the boundaries of its viscous, gooey prison walls with her movement.


photo: Elena Aya Bountouraki

 The firm borders of the mind almost seem to crush under the delusion, when the film is projected on the floor and the image moves out into the space. The female body lying on the moistly glittering floor seems to break free from the plane of her imagination, desperately striving to come to the surface. While her body is not restricted by limitations and her movement is free, there is no release from the state of being trapped in the mind.
It is a blast how the installation warms up, prepares and tunes the audience into the performance; on the other hand it is a huge challenge to maintain or even boost this depressive, intense, dream-like ambient. Accordingly, what else could come next, but confinement? We are guided into a seemingly small room, but we cannot really feel its walls and limits due to the dense fog. The audience’s crowded bodies locked into a hardly perceptible space are similar to thoughts in the mind. When the lights are turned off, we get lost in the foggy haze of our imagination, and left alone in the dark for a long moment.
The man, hanging from a ‘climbing’ rope, leads his view with the light of his torch, directing the attention to the inside. The strobe light, the images, the sight of the scary, witch-masked girl leads us to an imaginary space, where tension is as thick and impermeable as the fog in the room. They are moving without harsh interactions, playing with the association of images inside the closed space of their imagination, moving in the fog just like the fishes swimming in the bowl.
Closed rooms, living spaces are put into each other like a smaller box into a bigger one, then into a bigger one, and so on. The first closed space is the fish bowl with the fishes; the second is the adjacent room with its display window, where the fish bowl is put in front of us; the third is the illuminated space, which the dancers use; the fourth space is the room, where we, audience members are standing in a crowd, watching the performance. The spaces and imaginary landscapes are overlapping and infiltrating each other, since every spectator’s mind is another closed space, where everything he or she sees, hears, feels and imagines is regenerated again.
The actions and the bodies – in themselves or in an interaction with the other body – flow into each other just like that as well; forming something solid, something whole, but still palpable: dreams or images locked in our minds, the limits of which we cannot perceive, just as the boundaries of the haze-filled room remained hidden for our senses.
 

Mónika Kunstár – member of KÖM by L1 Association
KioSK 2015 New Slovakian Theatre and Dance Festival, Stanica Žilina - Záriečie, 23-26.07.2015
------

Elmékbe zárt álmok
Stano Dobák, Jamie Lee: Dreams


Az alagsor szűk folyosójáról nyíló vasajtós helyiségekben pörög a film. Fotókon és mozgóképeken epizódok, külön világok, mint a szobákba zárt álmok. Mintha minden egyes ajtónyitás betekintést engedne a csukott szemek mögé, hogy bekukucskálhassunk, mi zajlik az elme rejtett szegleteiben.
Nyirkos levegő, csorgó víz; a helyiségekből kiszabaduló, egymással elkeveredő hanghullámok érzékeinkre hatva már önmagában is egyfajta módosult tudatállapotot idéznek elő. A helyszín a nyomasztó és visszafojtott energiákkal tökéletes atmoszférát teremt a szuggesztív, erőt és feszültséget sugárzó képeknek és mozgóképeknek.
Fotókon kezek, lábak, ívbe csavarodó testek, tekintetek, szellemképek, mintha az álmok egy-egy kiragadott mozaik darabkái lennének, amelyre ébredés után talán még emlékezni fogunk. Az erdő képe még ott marad képzeletünkben, és az érzet is, amit a nyirkos avar tapintása hagyott lenyomatul.
A mozgóképek készen tálalt információk ugyan, de mégis asszociatív hangulatot idéznek elő. Kicsit mintha a saját rémálmaidba vinnének, amelyben esel, kelsz, a földön találod magad; üldöznek vagy sem, ki tudja. A fán egy meztelen test gubóba zárva, mint egy lárvaállapotban leledzve, mozgásával keresi képlékeny, nyúlós falú börtönének határait.
Az elme szilárd falai érzéki csalódás útján szinte megdőlni látszanak, amikor a filmet a padlóra vetítik, és kilép a térbe a kép. A nyirkosan csillogó padlóburkolaton fekvő női test kitörni látszik képzelete síkjából, szenvedve törekszik felfelé. Testét nem szorítják ugyan korlátok közé, mozgása szabad, de az elmébe zárt állapot síkjából számára nincs szabadulás.
Telitalálat, ahogyan az installáció bemelegít, előkészít, ráhangol az előadásra, és egyben nagy feladat, hogy a nyomasztó, feszült álomszerűség megmaradjon, sőt fokozódjon. Ennek megfelelően mi más következhetne, mint a bezártság. Egy szűknek tűnő helyiségbe terelnek minket, amelynek a sűrű füsttől nem érzékelhetjük tisztán a méreteit, határait. A nézői testek egymás mellett, egy nehezen érzékelhető térbe zárva olyanok, mint az elmében a gondolatok. Amikor leoltják a villanyt, képzeletünk ködös homályába veszünk, és egy hosszú pillanatra magunkra maradunk a sötétben.
Egy férfi egy „hegymászó” kötélen lógva, elemlámpája fényével vezeti a tekintetet, a figyelmet befelé irányítja. A stroboszkóp fénye, a képi világ, az ijesztő álarcos, boszorkány maszkos lány látványa egy olyan képzeleti síkra terel, amelyben harapni lehet a feszültséget, akárcsak itt a füstöt. Túlságosan heves interakcióktól mentesen, képi asszociációkkal játszva mozognak képzeletük zárt világában, a füstben, ahogyan a halak úszkálnak az akváriumban.
Zárt terek, életterek rakódnak egymásba, mint egy kisebb doboz egy nagyobba, majd az egy még nagyobba, és így tovább. Első zárt tér az akvárium, benne a halakkal; második zárt tér a szomszéd kirakat ablakú helyiség, ahova átteszik elénk, nézők elé az akváriumot; harmadik zárt tér a bevilágított, táncosok által használt területe a szobának; negyedik zárt tér a helyiség, ahol mi nézők, bezsúfolódva figyeljük az eseményeket. Így folynak egymásba az életterek és a képzeleti síkok, hiszen minden egyes néző elméje egy újabb zárt tér, ahol újrateremtődik minden, amit lát, hall, érez és elképzel.
Ugyanígy folynak egymásba, és válnak valami képlékeny egésszé a történések, testek önmagukban vagy a másik testtel interakcióban. Álmok vagy képzetek az elménkbe zárva, amelynek határait éppúgy nem ismerhetjük, mint ahogyan a füsttel teli szoba határvonalai is rejtve maradtak érzékeink számára.

 Kunstár Mónika – KÖM by L1 Egyesület
KioSK 2015 New Slovakian Theatre and Dance Festival, Stanica Žilina - Záriečie, 23-26.07.2015

No comments:

Post a Comment