Total Pageviews

2017-04-13

On The Road_echoes_Summary of Bazaar Festival by Laura Marx

NÉZNÉM AHOGY NÉZEM AHOGY NÉZED AHOGY NÉZEM  

Szívemhez nőtt a FESTIVAL BAZAAR Theatre and Dance Festival – szabad és laza hangulata,  tematikailag is rendezettebb jellege legalább annyira az oka ennek, mint a fellépő művészek tehetsége és lelkesedése.
Tavaly nem voltam-  hiányzott- tavaly előtt pedig az első alkalommal rendezte meg a prágai underground, Ewan McLaren  vezetésével. Ewan a fesztivál programigazgatója és az Alfred de dvore Theatre művészeti vezetője, a fesztivál nagybetűs Lelke, mindig őrá nézek, ha nem tudom, merre van az irány: melyik színházba kell a következő programra menni, mit ne kérdezzek egy első-darabostól, vagy kell-e sapka, mert északi szél fúj, amikor hazafele megyek majd  a Balassi Intézetbe, a gigantikus prágai gumicukorbolt szomszédságába, éjjel. Egyszer bevásároltam ebből a cukorból, 8000 HUF volt egy  kis zacskóval, akkor jöttem rá, hogy souvenir, mint nálunk a paprika, mindegy, honnan való, a lényeg, hogy hordóból árulják, a belvárosban, és sok arra a macskakő, vagyis a magassarkúmnak annyi.


Az idei Bazaar friss volt, savanykásan édes, mint a fent említett cukorka, sok  work-in progress darabbal, társadalomfilozófiai kérdéseket boncoló táncfenomenológiai kutatással és kész, az idővel és az ideákkal jól sakkozó pöpec  darabokkal szerte Európából. A mottó MORE THAN A NATION lett.

Hűen ehhez a gazdagon értelmezhető jelszóhoz a darabok, amelyek Csehországból, Németországból, Izraelből, Szlovákiából, és más országokból érkeztek, a feminista/queer perspektíváktól a világ teremtéséig széles ívben vetettek fel problémákat, gyújtottak világosságot ellustult, tüntetésekbe belefásult agyunkba, és felhúztak körénk egy kortárs univerzumot, amelyben a szex még/már emberi,   a narancs nem politikai, hanem fenomenológiai lelet és a terhesség nem tabu.
Hogy a koreográfiákon egyesével végigugráljak, ne kérjétek, és biztosan voltak javítható részletek-én mos a fesztivál alaphangját és az üstdobokat emelném ki, ha kíváncsiak vagytok a részletesebb véleményemre, írjatok emailt.
Ha ez mond valamit, érdemes volt érte  oda 4, vissza 4, azaz 8 órát ülni a buszon, és cseh nyelvű ismeretterjesztőket nézni az előttünk ülő háttámlájába applikált minitévéken. És volt nálam Győri Zabfalatok! Kész!
 

A kortárs pszicho, neuro és hermeneutikai fenomenológia – ha valaki éppen nem tudná – igen sokat foglalkozik azzal a kérdéssel, mit jelent táncot nézni, milyen folyamatok zajlanak le az elmében ilyenkor. Anna Pavlova szitakötőtánca vagy Isadora Duncan terre a terre technikája   sokféle szempontból izgi a kutatók számára, nem beszélve Agata Siniarska-ról; ugyanis az agy frontális  és paretiális részében helyet foglaló neuronok képesek hasonlóképpen reagálni a pusztán látott mozgásra, mint a személy maga végrehajtotta mozgásaira. Azaz, itt nagy összefüggések vannak, és ha valaki szimpla nézőnek képzeli magát, andalogva a Vinohradskán, a Jecnan, a Moldva irányába, hogy onnan átvillamosozzon a Studio Altába, gyanútlanul... nos, sosem árt gyanakodni.

Sokan éreznek furcsa bizsergéseket, amikor ún. kortárs táncot látnak, sok oka lehet ennek, de talán a leginkább az a Marcel Proust és Henri Bergson által oly régen oly elegánsan, és halkan  felvetett életbe vágó kérdés, hogy mit jelent az idő és szubjektivitás a tapasztalatainkat illetően? S mi köze mindehhez a művészeteknek, amelyek időben lezajló koreográfiákban, személyekben, történetekben gondolkoznak?
A fenti kérdések kutatáshoz a kognitív idegtudomány is komoly partnerré vált az utóbbi néhány évtizedben, a  neuropszichológia kutatások bizonyítják, hogy a nézők eltérő tapasztalatai,  idegi állapotai is felelősek a színházi élmény milyenségét illetően számítanak a megélt dolgok, az emlékeink, ezek struktúrája, és a vizuális tapasztalataink is empatikus és egyéb képességeinken alapulnak.

Arról, hogy valamit annak lássunk, ami, már elég régen letettünk, a 20. század első felében már senki sem hitte, hogy (Kant nyomán) a fenomén maga a valóság: mi alkotjuk a látványt, és maguk a dolgok is azok, amiknek mi tapasztaljuk őket, legalábbis a számunkra. Így a színpadon látottak komplexitása  reflexív, kritikai megközelítést igényel-legalábbis általában- persze, vannak darabok, amelyeknek nem lehet ellenállni, beszippantanak és kész (ilyen volt számomra Botis Seva TuTu Mucky c. előadása nemrégen) -de a tánc nézésének tudományos vizsgálata nem dekontextualizálja  a néző ezen aktivitását, hanem a megélt életével, élményeivel hozza kapcsolatba.
Mostanság  a hermeneutikai fenomenológia, mely a tudatos reflexióra és a megélt élményekre összpontosít, a legintenzívebb a fenomenológiai nézői tapasztalat kutatásban. Eszerint a nézői tapasztalat egy retrospektív, re-kollektív folyamat.
 

A idegtudományok és a tánc befogadásesztétikája közti mélyülő viszony témájában  a SETEROPRESENCE c. work-in progress darab kapcsolódott legszorosabban, amely a fizikai és az immateriális, a valódi és a képzelt, a jelen és a múlt közötti ellentmondásos viszonyokkal, és az ezekből adódó  sokszor perverz, groteszk, feloldhatatlan társadalmi és egyéni helyzetek elemzésével vesződött néhány kivetítővászon, narancs és szék felhasználásával. Cristina Maldonado koreográfus, videó és kollázsművész  videóprojektorokkal és „handmade visual effect”-ek használatával a régi az új médiumok keverésével a testi romlás, az emlékezet álságossága, és a tapasztalatok kétszínűségének megértése felé vezetett bennünket, pedig csak üldögélt egy széken, vagy beszakított egy darab vásznat.
A színpad a  kivetítőpanelek, „életvásznak”, és a mellettük, mögöttük, alattuk, közöttük játszódó  hétköznapibbnál hétköznapibb  minijelenetek (valaki leül, ül, ül, elgurul egy narancs, eltűnik egy árnyék) fura, szomorú, logikát sugalló rendjében kísérleti tereppé vált, ahonnan nem szökhet el senki, a néző sem, mert benne ugyanez a színpad működik. Maldonado nem is nagyon moccan meg, minek? Logika, rend, amnézia, reménytelenség, újrajátszás. Emlékek, egy cikk narancs, egy süti Proust tányérjában.  Szép és nyomasztó darab, olyan, mint az életünk.
 

A  borús és esős prágai szombat délutánt egy komolyságában Maldonado darabjához mérhető, ugyanakkor légies és profi előadás hasította félbe,  a Studio Alta-ban (amely a prágai Vidámparkkal átellenben helyezkedik el)  IN THE NAME OF KAR címmel, amely a halál és a gyász különös, színpadias hangulatát idézte fel. A színpadon csupán egy hosszú, alacsony, szépen megterített asztallal,  a haldoklóval, és azzal, aki őt gyászolni fogja. Vagy a Halál maga volt a másik alak? Marketa Jandova és Jitka Tűmová kifordított, fekete  nadrágkosztümben, a nem passzoló ruha, a már nem passzoló élet  szimbolikáját használva könnyedén siklottak egészen a vég pillanatáig, és a halál ebben a darabban olyan magától értetődőnek és fontosnak tűnt, hogy legszívesebben kipróbáltam volna, milyen annál az asztalnál ülni. Kicsit eszembe jutott a nemrég eltávozott Leonard Cohen Leaving the Table c. dala..A darabot Jirina Siklovas, cseh szociológus könyve inspirálta, aki a halál tabuvá válásáról ír. Ritkán hallani arról, hogy a halál társas tánc lenne. Pedig az. Már azt is nehéz megszokni, hogy Isten halott, nem beszélve Nietzsche-ről, de hogy mi is?!És az a táncos is meg fog halni, Ő? (itt mindenki arra a táncosra gondolhat, akire szeretne)
    

Mire életre keltem ebből a szépséges darabból, és a gombalevesem (a gombalevesen van mit dobni még) is megérkezett a Studio Alta kis büféjéből ( halál ide vagy oda, enni kell, ezt már Darwin is megmondotta), kezdődött  a THE ZIONIST-SOCIALIST OF UGANDA: THE STATE OF THINGS TO COME c. interaktív lázadás, amelyben egy különös közösség különleges dolgokra vesz rá Téged, itt megnézheted, hogyan.
Minden szobalázadás komikus, hatástalan és szánalmas, gondoltam, de nem volt igazam, egyszerűen túl sok Dosztojevszkijt olvastam annak idején. A táncosok egyébként nem táncoltak, inkább sétáltak,  mindenkit egyre beljebb vonva a színpadra, illetve oda, ahol ezelőtt a színpad volt, most viszont egy szoba volt csak, ahol mindannyian bent voltunk, és egymástól vártuk, hogy történjen valami. A poént nem lövöm le.

Néha valaki felkiáltott, és a figurákat mintha egy padló alatti mágnes mozgatta volna, nem az egymás közti vonzás és taszítás. Az üvöltések jöhettek az őskorból, vagy egy mai plázából, a darab azt mesélte, mindegy, mikor és hol: az ember  iszonyatosan kiszolgáltatott, legfőképp a többieknek. A természet inkább segít.

A KEEP CALM, amelyet még kora délután mutatott be Sára Arnstein és Jiri Simek, a Bazaar egyik legötletesebb, rövid (15 perc)  darabja volt, az első részében one woman (cabaret) show: ( milyen a kultúra, amiben élünk, rutinok, fikciók, szabályok), megőrülés:  (ezt már kettesben csinálták)
(milyen a világ, amit teremtett a Valaki, vagy amit összehozott nekünk a Kozmosz), és a kettő együtt: filozófusokhoz méltó, ugrándozó őrjöngés a színpadon, vicces és érdekes kérdésekkel, valami friss megközelítés szerint, nagyon érdekelne, miket olvas a két művész, csinálok is interjút velük, ha hagyják.
 

Az utolsó darab, amit a szombati estén láttam, a A DANCE IS A DANCE IS A DANCE című kétszemélyes replikációs/duplikációs humoreszk és egyben (mindent ketten csináltak, nagyon hasonló stílusban, mégsem ugyanazt) művészetelméleti darab volt, amiben a két alkotó, Agata Siniarska és Xenia Taniko Dwertman teherbe esnek (a teherbe esés Platóntól legalább Arthur Dantóig, de biztos tovább is, az ideák, a duplikáció, és a gondolatok megszületésének bonyolult folyamatát jelöli. Platónnál teherbe esni ( gondolkodóként, művészként)  annyit jelent, hogy már megfogant bennünk valami valódi idea, amely már bizonyos mértékben közelít az eredetihez, a mintaképhez. Danto fejtegetései a popkultúra replikációiról szintén a valódiság kérdéseit feszegetik-de vissza a színpadra! A két táncosnő  takarítónőruhában legalább 10 percig aura tisztítást végez a teremben (teljesen a kereskedelmi tévék modorában), a falakat aprólékosan végigkopogtatják, mentát fújnak a levegőbe, nyálukkal törlik fel a padlót. (Az egyiptomi mitológia is életre kel, Ízisz és Ré konfliktusa is nyál révén bonyolódik, de leköpni valakit, annak is van ugye szimbolikája, és annak is, ha mindenáron meg akarunk tisztítani valamit, vagy valakit, utolsó leheletünkkel).
Ezt követően snitt, és a két nő terhes lesz, nagy lesz a hasuk, joggingban  csoszogva mérik fel a terepet, ahol meg kell küzdeniük a gyerekért- és igen durván bánva önmagukkal és a születendővel, a vajúdási kínokat a földön csúszva, a hasukra esve, azon rugózva töltik, nem lehet kibírni röhögés nélkül-de min nevetünk? Ha a Jacques Derrida Ki az Anya? c. zseniális könyvének csak a felét is komolyan vesszük (azért merek ennyi filozófust ideidézni, mert Xenia komoly  filozófia-politológia tanulmányokat is végzett), akkor azon, hogy mennyire fogalmunk sincsen, mit jelent születni, szülni, és hogy mindenki improvizál, egy sémák alapján esik nem csak teherbe, de vajúdni is úgy fog. Ez vicces? Vagy maguk a felvett szerepek, az a butaság, ahogy magunkra próbáljuk őket?  Nem csoda, azt hiszem, hogy végül nem szülnek a lányok, a darab úgy ér véget, hogy egyikük a színpaddal szembeni falra mutat, ahol egy ajtó, és azon egy EXIT feliratú tábla látható.
Kifelé? De hova?

A Bazaar első napján, amikor még nem voltam ott, már 3 darabot játszottak (DISASTROUS, MOTHERS OF STEEL, DAMNED BE THE TRAITOR OF HIS HOMELAND), és volt egy workshop a kurátori munkáról. Mindezekről most sajnos lemaradtam, ahogy a vasárnapi DIOR IN MOSCOW és TRANSFORMABILITY előadásokról is, pedig az egyik a poszt szovjet nők identitásáról szólt, a másik pedig antimusical volt, mind a kettő  igen közel áll a szívemhez, illetve az identitásomhoz. Remélem. 

Jövőre ugyanitt, Bazaar! 

Laura Marx – KÖM by L1 Association  

Bazaar Festival 2017, Prague (CZ) 17-19th March 2017.

No comments:

Post a Comment