Total Pageviews

2017-06-01

On the Road_echoes_Czech Dance Platform by Emese Kovács

Beszámoló a 23. Cseh Táncplatformról
 
A Czech Dance Platformon pár héttel a Malá inventura cseh színház és tánc fesztivál (2.24-27.) után volt szerencsém részt venni. Örültem a lehetőségnek, egyrészt mert a program tartalmazott olyan előadásokat, amikről a Malá inventurán lemaradtam (Black Black Woods), vagy sérülés miatt elmaradt (Disconnected), olyan előadást, amire már a premiertől kezdve kíváncsi voltam (Constellations I. (Before I Say Yes)), és olyanokat is, amiket egyszer már láttam ugyan, de szívesen újranéztem volna (Swish, L/One of the Seven). Azt is reméltem a fesztiváltól, hogy tovább mélyíthetem általa a cseh táncszcéna megismerését, mind az előadások, mind a személyes találkozások által. Megfogadtam, hogy ezúttal több kísérőprogramon is részt veszek majd. S bár már a Malá inventurához képest személytelenebb fogadtatásunk is tükrözte, hogy ez a fesztivál nagyobb volumenű, több külföldi vendéggel, mégis, összességében nagyon jól éreztem magam. Ehhez hozzájárult, hogy ezúttal már nem az ismeretlenbe mentem, ügyesebben tájékozódtam a helyszínek között, és volt egy előképem arról, hogy néz ki egy ilyen showcase, mivel jár, milyen lehetőségeket nyújt. Az is segített, hogy a kiutazás előtt Ladjánszki Márta – aki utastársam, Sarlós Flóra Eszter L1 rezidens és az én regisztrációmat is intézte - elküldte nekünk a résztvevő cseh és nemzetközi vendégek listáját hasznos megjegyzésekkel kiegészítve azokról, akiket ismer, akikkel már találkozott. Hasznosnak bizonyult a fesztivál által összeállított Survival Kit is, ami tényleg minden fontos tudnivalót tartalmazott a közlekedéstől kezdve a fesztivál fő helyszíne, a Ponec közelében található éttermekig, továbbá, hogy iható-e a csapvíz és Prágában hogyan viszonyulnak a homoszexualitáshoz. Szállásunkat is a Ponechez közel foglaltuk a Lipa Hostelbe, ahol - bár nem tartozott a hivatalos fesztiválszállások közé - nem mi voltunk az egyetlen fesztiválvendégek. (Az már más kérdés, hogy szobatársunk látszólag annyira nem akart erről tudomást venni. De lehet csak úgy érezte, épp eleget barátkozik napközben.)



photo: Vojtech Brtnicky
Sajnos a késve érkező Student Agency buszunk miatt, lemaradtunk az első betervezett előadásról, a You Are Here-ről, amit - Jaro Viňarský munkásságát már ismerve – meglehetősen sajnáltunk. Kárpótlásul sikerült a teljes előadás videófelvételét megszereznünk a szombati Meet the Artistson való személyes találkozás következményeként, ahol az egyelőre csak erre a projektre létrejövő társulás menedzserével, Michal Somošsal beszélgettünk.
 

A tYhle társulat Higher című előadása jött a programok sorában az Alfred ve dvoře színházban, ahol már volt szerencsém járni a Malá inventurán, így könnyen megtaláltuk az utat. A Higherrel kezdeni szerencsés volt, fáradtságunkat rögtön elűzte, és felvillanyozott minket. A két előadó, Lukáš Karásek és Florent Golfier egy régebbi duóját már láttam az L1danceFesten pár éve, már akkor is meggyőztek kreativitásukkal, játékos előadásmódjukkal, egymásba vetett bizalmukkal és akrobatikus képességeikkel. Azóta a páros ért, mint előadó: színpadi karaktereik jól megrajzoltak, szerethetőek, nagyfokú precizitással és figyelemmel dolgoznak. A teret Marie Gourdain szcenográfus alakította ki, aki láthatóan szoros alkotótársa a duónak, ahogy ez a velük történő későbbi beszélgetésből is kiderült. Narancs ragasztószalag szegélyezi a fehér ferde téglalap játszóteret, eszközül két saját készítésű, speciális létra és később egy fentről belógatott kötél szolgál a táncos-előadóknak. A látványos nagyobb akrobatikus mozdulatok között általában minimális eszközökkel dolgoznak, kis mozdulatokkal, apró arcrezdülésekkel, finom humorral. Munkájukat valamiféle franciás báj és könnyedség jellemzi (nem véletlen, több szálon is van francia kapcsolódásuk). De ugyannyira sajátosan cseh is a műfaj, amit művelnek, cseh fizikai színház. Ki kell emelnem Matouš Hejl érzékeny minimális zajzenéjét, ami szinte észrevétlen járul hozzá a feszültség- és atmoszférateremtéshez.  Nagy derültséget keltett a nadrágleesős és húzogatós jelenet, ami – mint kiderült a későbbiekben – valami sajátos cseh színpadi geg lehet.

A következő előadás a Švihla / Swish volt, ezúttal a NoD-ban (a Malá inventurán a Ponecban láttam a művet). S bár a Ponec nagy játéktere szerintem jót tett az előadásnak, ezúttal is lenyűgözött az okos dramaturgia, az egyszerű, de nagyszerű alapötlet, annak végigvitele (Tereza Hradilková szinte végig ugrókötelezik), az előadók személyes jelenléte. Egy pillanatig sem untam másodjára sem, Terezával drukkoltam végig, hogy úgy működjön az a kötél, ahogyan kell neki. A kötél sebezhetővé teszi az előadót, bármennyire is kigyakorolt a sokféle mozdulatsor vele. Újra megérintett, ahogy a táncosnő saját hibáit beleépíti az előadásba, akárcsak az ugrálás közben ritmikusan elmesélt életébe, aminek szintén részei a hibák. Nem a tökéletességet, a truvájt mutatja, ennek ellenére átgondolt és kidolgozott struktúra a Švihla.
Pénteken láttuk még a VerTeDance előadását négy táncossal, a Flowt. Egy nagyrészt barna papírdarabkákból álló függő installáció volt a színpadkép, ami már önmagában felkeltette az érdeklődést. A négy táncos ezek között táncolt, azaz majd hatvan percen keresztül tajcsizott. Bele-beleszőttek kortárs táncmozdulatokat, illetve a frontális unisonot variálták egy-egy szólisztikus kitöréssel, vagy elforgatott testhelyzettel, egyszer pedig az égből barna papírdarabok hullottak alá, de mindezek ellenére embert próbáló koncentrációt igényelt az előadás nézői részről (és valószínűleg a táncosi oldalon is). A színpadon zongorán játszó Beata Hlavenková jazzes dallamai sem segítettek ebben. A táncosok végtelenül koncentrált és precíz módon dolgoztak, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy egyikük, a legelöl álló Helena Arenbergerová megkapta az év táncosnője díjat (bár kitüntetett szerepe nem volt a többiekéhez képest), Katarína Ďuricová pedig az év fénytervezője díját kapta a Flowért.


photo: Vojtech Brtnicky
Másnap délelőtt a Momo című gyerek táncelőadást láttam a Ponecban, Mirka Eliášová koreográfiájával. Választhattunk, hogy kevés gyerek néző lévén mi is beülünk a színpadra félkörbe, és aktívan bekapcsolódjunk a játékba, vagy a nézőtér első sorainak nyugalmában maradunk. Később kiderült, hogy itt sem „hagynak békén” bennünket, hamarosan az egész nemzetközi vendégsereg a színpadon futkározott furcsa pózokba vágva magát, és közben az interaktív projekción nézte amorf mását, majd ragasztógurigákkal csalogattak minket közös rajzolásra, táncolásra. Ahogy már említettem a fesztiválon többször előkerülő nadráglehúzós poént, úgy az új médiás eszközök alkalmazása is trendnek tűnik cseh kortárstánc előadásokban (habár ez nemzetközi trend is). S bár a táncos játéknak nem sok konkrét köze volt Michael Ende könyvéhez (Jan Bárta az elpazarolt időről elhangzó közbeékelt gondolatain és kérdésein kívül), nagyon jól szórakoztunk közösen.
 

A következő előadás a fiatal Holektív Study / Shames című előadása volt az Alfred ve dvoře színházban. A hármas sajátos színpadi jelenség: egyikük kifejezetten magas és erős testalkatú táncos, a másik két előadó apró, filigrán. Az ebből fakadó humorforrásokat maximálisan kiaknázták, megcsillantva akrobatikus képességeiket (egy tissue is előkerült), és nem fukarkodtak az arcjátékkal sem mindeközben. Előadásuk egyaránt merített a fizikai színház, az akrobatika és a clown technika eszköztárából. Talán ebből kifolyólag is kissé túljátszottak voltak a jelenetek, bizonyos poénok ismétlődtek, a jelenetek ugyanoda futottak ki, dramaturgiailag pedig nem éreztem felépítettnek az előadást.
 

Ezt követően a Studio Altában vettünk részt a Meet the Artists eseményen, ahol számos cseh társulat asztalát meglátogattuk, érdeklődtünk, beszélgettünk, anyagokat gyűjtöttünk, beszéltünk nekik az L1-ről, a fesztiválról. Itt említeném meg, hogy a fesztivál minden nap biztosított ebédet és vacsorát is a résztvevő vendégeknek az épp aktuális helyszínen, ami lehetőséget kínált a közvetlen kapcsolatfelvételre is. Ugyanez volt a helyzet a bérelt buszokkal is, melyek átszállítottak minket egyik színházból a másikba. Kapcsolatteremtés szempontjából a leghasznosabbak mégiscsak az utolsó előadások utáni kötetlen beszélgetések voltak, amikor már mindenki kiengedett kissé: zsűritag, előadó, vendég, szervező.
 

Aznap láttuk még a pályakezdő, szintén a brnoi JAMU fizikai színház osztályában végzett Viktor Černický PAROLAPOLEA című szólóját. Őt és a tYhle formációt összehasonlítva határozottan felismerhetőek voltak a közös iskola jegyei: absztrakt eszközhasználat, akrobatika keverése kortárstánc mozdulatokkal, markáns archasználat, és a kihagyhatatlan nadráglehúzós poén. Viktornak ez az első saját alkotása, érezhetően még keresi a saját útját.
 

Az este folyamán láttuk még az L / One of the Seven című szólót Martina Hajdyla Lacova előadásában, Andrej Petrovič koreográfiájával. A szólót láttam már a KIOSK-on, ezúttal sem okozott csalódást. Személyes véleményem szerint Lacová ebben a darabban nyújtott teljesítményéért jobban megérdemelte volna az év táncosa díjat, mint Arenbergerová.  Mivel erről az előadásról már írtam egy hosszú kritikát a KIOSK után, ezúttal nem részletezem.
 

Az utolsó nap tartogatta az igazi nagyágyúkat. Még az előadások előtt részt vettünk a CHECK THE CZHECHS! elnevezésű prezentáción, ahol Yvona Kreuzmannová, a Ponec igazgatója és egyben a fesztivál vezetője sűrítetten felvázolta nekünk a cseh táncélet aktuális helyzetét. Megtudtuk, hogy – mivel idén a városvezetés jelentősen megcsökkentette a Ponecnek ítélt támogatás összegét – a színház és két másik, hasonló módon járt vezető cseh kortárstánc társulat úgy döntöttek, harcba szállnak a jogaikért, és nem írják alá a következő három évre a működési szerződést ennyi pénzért. Merész kockázatvállalás, de elengedhetetlen. Yvona ezért is szervezett látogatást a polgármesteri hivatalba a Czech Dance Platform jelentős mennyiségű vendégével, hogy demonstrálja, a cseh kortárstánc és mozgásszínház igenis fontos és értékelni való része a cseh kultúrának.

photo: Vojtech Brtnicky
Az utolsó napon elsőként a Spitfire Company és az Orchestr Berg kooperációját, a CONSTELLATIONS I. (Before I Say Yes) című előadást láttuk a Ponecban. Megosztó darab, ami valakik szerint már elavult eszközökkel, koncepcióval (pontosabban koncepciótlansággal) él, és veszélyes is, mert nem szól semmiről. Látszólag a díszletet alkotó hatalmas üvegfestmények, kollázsok (Takao Kanemachi munkái), a zene és a tánc - bár különböző stációkra van bontva, mint eufória, eutanázia, erósz, inszomnia – nem kapcsolódik szervesen. A táncosok szélsőséges érzelmi állapotokkal játszanak, amellett, hogy remek mozgók, erős karakterek és szuggesztív előadók is. A rendező, Petr Boháč végig egy kamera lencséje alatt fekszik a színpadon, szemei nagyban kivetítve egy vászonra. Valóban nem könnyű követni és összeilleszteni a grandiózus mű egyes stációit, de számomra működött az előadás, ami leginkább a táncosok kimeríthetetlen energiáinak köszönhető, amellett, hogy az experimentális zene is közel állt hozzám.
 

Ezután a Cirk La Putyka Black Black Woods című, valóban különleges előadását nézhettük meg a bázisukon, a Jatka78-ban. Az előadás 15.00-től szabad bejárással volt látogatható, mint egy hosszú felvezetés, amiben a két előadó (apa és fia) teleírták a színpadot és a nézőtéri székeket. Mi a felvezetés alatt a mindennap megszervezett koreográfiai fórumon vettünk részt a Jatka udvarán Marie Kinsky vezetésével, ahol a tér volt az alaptéma. Fontosnak tartom az ilyen párbeszédre, a táncról való gondolkodásra teret adó lehetőségeket, bár a beszélgetés szerintem túlságosan filozófiai síkokra emelkedett, a gyakorlattól messze eltávolodva. Aztán 17.30-tól bezáródtak a kapuk és elkezdődött a valós előadás. Két robosztus ember, ifjabb és idősebb Rostislav Novák magukat és a színpadteret sem kímélve játszottak. Jozef Fruček és Linda Kapetanea rendezése csupa extra erőfeszítést igénylő és nem ritkán viszolygást kiváltó cselekedetből állt: agyagtömbök trónussá dobálása, az egész teleírt színpad narancssárgára festése, kőnek tűnő labda egyensúlyozása, zabálás, megalázás, őrült jajveszékelés. Mindezt remek élő zene festette alá, a nagyzenekar hátul fent elhelyezve emelte a feszültséget. Bár nem tudtam beazonosítani minden referenciát (a leírás sok forrásra utal: Kalevala, peloponnészoszi háború, Dürer Melankóliája...), így sok kérdőjelet hagyott bennem a duó, mégsem lehet megkérdőjelezni, hogy amit láttunk új utakat keres az előadóművészetben.
 

Utoljára a tavalyi nyertes előadást, a Farm in the Cave Disconnected-ét láttuk. Vérprofi, sokszereplős, sok pénzből készült előadás. Egy élő installációval kezdődik, ahol ázsiai lányok fekszenek percekig mozdulatlanul, autóbalesetet szenvedett halottakat tettetve mesterien, majd a többfunkciós szereplők – akik ugyanolyan magas szinten táncolnak, játszanak és beszélnek - énekelve a mini nézőtérre terelnek minket (a helyszín a DOX kisméretű előadóterme). A precizitás kivételesen magas fokát produkálják, nem beszélve a főszereplőt alakító japán táncosnőről, Minh Hieu Nguyenről. Az előadás egy pontján a hátsó díszletfal ledől, és mögötte egy vizes medencében visszatér az installációs jelleg. A Disconnected jó példája annak, hogyan lehet kortárstáncot innovatívan narrációra használni, konkrét üzenetet közvetíteni vele, ami ezúttal a hikikomori társadalmi jelensége.
 

A díjátadó előtt a Ponec lépcsőjén a sajátos stílusú üdvöske, Jana Vrána performansza teremtett meg az elő parti hangulatot, füsttel, disco fényekkel, szuggesztív jelenléttel, aki szokásához híven egy DJ-vel kooperált. A Halka Třešňáková remek stand upjának köszönhetően hahotázós díjátadó végét sajnos már nem tudtuk megvárni, így már csak a hazafelé tartó éjszakai buszon értesültem róla, hogy kedvenc előadásom, a Švihla megkapta az év táncelőadásának díját. Éljen, megnézném harmadjára is.
Kovács Emese – KÖM by L1 Association
Czech Dance Platform, 6-9th April 2017. Prague (CZ)

No comments:

Post a Comment